130 millió fényévről érkezett titokzatos jel a Földre – megfejtették a forrást.
--
Először sikerült pontosan beazonosítani egy közeli FRB-t
Az univerzum folyamatosan forrong: csillagok születnek és pusztulnak el, bolygók formálódnak, galaxisok ütköznek. A csillagászok számára minden új jelenség egy újabb darab az űr rejtélyes kirakósában. Most egy különösen izgalmas felfedezés tartja lázban a tudósokat: a Föld 130 millió fényévnyire kapott jelet.
A jelenség nem más, mint egy gyors rádiókitörés (Fast Radio Burst, FRB), amely mindössze ezredmásodpercekig tart, mégis olyan erőteljes, hogy a világűr milliárd fényévnyi távolságából is érzékelhető. Az új észlelés a valaha regisztrált egyik legfényesebb és legközelebbi ilyen kitörés: az FRB 20250316A jelű rádióvillanás, amely a Nagy Medve (Ursa Major) csillagkép irányából érkezett. A kutatók külön nevet is adtak neki: RBFLOAT, vagyis „a valaha mért legfényesebb rádióvillanás”.
Hogyan sikerült azonosítani a forrást?--------
A nemzetközi kutatócsoport észak-amerikai teleszkópok hálózatát használta, amelyek elképesztő pontossággal, 45 fényévnyi területre szűkítették le a kitörés helyét. A forrás így a 130 millió fényévre lévő NGC 4141 galaxisban található. A James Webb űrtávcső infravörös mérései is megerősítették a galaxist, mint a rádióvillanás szülőhelyét.
Dr. Amanda Cook, a McGill Egyetem kutatója, aki a felfedezést vezető tanulmány szerzője, így fogalmazott:
„Ez az eredmény fordulópont: a rejtélyes villanások észlelése helyett most már azt is látjuk, pontosan honnan érkeznek. Ez megnyitja az utat annak felfedezéséhez, hogy vajon haldokló csillagok, különleges mágneses objektumok, vagy valami eddig ismeretlen jelenség állhat a háttérben.”
Mi okozhatta a kitörést?----------
A kutatók több elméletet vizsgálnak. Régóta felmerült, hogy a neutroncsillagok – vagyis rendkívül sűrű, halott csillagok maradványai – küldhetnek ilyen erőteljes rádiójeleket. Egyes FRB-k ismétlődnek, pulzálnak, sőt, bonyolult mintázatokat mutatnak, de az FRB 20250316A eddig még nem ismételte meg a jelét.
A mostani észlelés kapcsán a kutatók azt feltételezik, hogy egy vörös óriás állhat a háttérben, amely élete végső szakaszába lépett. A csillag közelében keringő neutroncsillag tömeget szakíthatott le róla, és ez a drámai folyamat idézhette elő a gigantikus rádiókitörést.-------
A tudósok most azt remélik, sikerül a megfelelő időben és helyen újra elcsípni egy hasonló eseményt, amely közelebb viheti őket a titokzatos FRB-k valódi természetének megfejtéséhez.
Egy nagyon szomorú történetet szeretnék megosztani Veletek, mely velünk történt közel egy éve, s amit még mindig nagyon nehéz feldolgoznunk.
Biztos többen vagyunk úgy, hogy már előre eldöntjük, hogy hány gyereket szeretnénk, milyen korkülönbséggel. Ezzel én is így voltam, de az élet közbeszólt...
Kistesó a csillagok között-------
Férjemmel már házasságunk után eldöntöttük, hogy babát szeretnénk. Bele is vágtunk, de amint ezt sokan tudjátok, nem úgy megy az, ahogy az ember elgondolja. Végül is másfél év próbálkozás után összejött, babát vártunk. Minden rendben ment épp a 40. héten a kiírt napon meg is született a kisfiunk, természetes úton, nagyon szép élmény volt, és nagyon-nagyon boldogok voltunk. 7 hónappal később észrevétlenül újra megfogant bennem egy élet, de sajnos rossz helyen telepedett le. Mivel sokáig nem tudtunk róla, mire kiderült, ki kellett venni az egyik oldali petevezetőmet. Egy év után újra belevágtunk a babaprojektbe, mert szerettünk volna már kistesót a „nagytesónak”. Ő sem jött össze könnyen. 1 év próbálkozás után újra kétcsíkos lett a teszt, és nagyon örültünk. Már úgymond felkészülten indultam neki a 9 hónapnak.------------ Többször elterveztem, hogy milyen szép lesz megint megszülni, megszoptatni a picit. A 30. hét után már annyira izgatott voltam, nem bírtam ki, elővettem a kisruhákat, pólyát, ágyneműt stb. és mindent szép lassan kimostam, kivasaltam, betettem a szekrénybe. A kórházi csomag is készen volt már kb. a 34. hétre.
Semmi gondom nem volt, jól éreztem magam a bőrömben. A 36. héten első CTG-re mentem. Bár a pici nem nagyon volt aktív, talán aludt, de a ctg szerint minden rendben volt.
Azon az estén picit tévéztem, aztán lefeküdtem aludni. Vagyis csak próbáltam, mert valahogy nem éreztem jól magam. Nem volt kényelmes sehogy a fekvés, de nem csoda, hisz már a végén jártunk. Keménynek éreztem a hasam, de nem voltak fájásaim. Éjjel egyre rosszabbul lettem. Hánytam, mászkáltam, picit fájt. Ekkor már elkezdtem nagyon félni. Sétáltam a lakásban, és simogattam a hasam, ébresztgettem a pici fiunkat a pocakomban, nem akart mozdulni. Elmondhatatlan, hogy ekkor már mit éreztem. Pánikba estem, még lehajoltam, hogy valamit beteszek a táskába, akkor elöntötte valami a lábam, meleg volt. Az első gondolatom, hogy a magzatvíz, és azonnal indulhatunk, megszületik a pici. De nem víz volt, hanem vér. Kiabáltam a férjemnek, hogy azonnal menjünk. Én tudtam, hogy nagy baj van, őt próbáltam nyugtatni, hogy előfordul, hogy vérrel folyik el a magzatvíz.------------ 35 percig tartott az út a kórházig, nagyon siettünk, de nekem nagyon hosszúnak tűnt. Nem mertem megszólalni, csak ültem a kocsiban és imádkoztam (már nagyon régen tettem ezt). Végre beértünk, a nővérke látván mennyire vérzek azonnal riasztott mindenkit. Innentől már nem emlékszem mindenre tisztán. Azt tudom, hogy meghallgatták a szívhangját, és nagyon halványan még hallatszott valami kis dobogás. Nem tudtam megszólalni se, csak feküdtem ott, mint egy darab fa, remegtem, és hallgattam, hogy miket mondanak fölöttem. Azonnal elaltattak, és megcsászároztak. Felébresztettek a műtét után még ott, de még nem mondtak semmit, az őrzőben árulta el a doki, aki műtött, hogy a baba meghalt----------- azt nem tudom leírni, hogy ekkor mit éreztem. Kiderült, levált a méhlepény, először befelé véreztem. Mire a műtétre került a sor, már én is életveszélyben voltam. Csak annyit tudtam kérdezni, hogy a méhemmel mi lett. Megnyugtattak, hogy rendben van.
A következő pár nap maga volt a pokol. Gyógyultam igaz kintről, de amit odabenn éreztem…
Miért nem tudtam, hogy baj van, hisz szültem már, milyen anya vagyok én…
Hazajöttem, és az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket a kisfiunk volt, aki ott ugrált mellettem. Neki elmondtuk, az elején, hogy egy baba nő a pocakomban, aki az Ő „kistesója” lesz. Nem tudom mennyit fogott fel belőle. Azt nem árultuk el neki, hogy meghalt, de amikor rákérdezett, hogy hol van, azt mondtuk a csillagok között, és együtt meg is néztük.----------
Most már lassan egy éve ennek a szörnyűségnek, és újra próbálkozunk. Nagyon vágyom egy babára, hisz már szinte a kezemben érezhettem. Őt nem láthattam. Most már nagyon szeretnék újra terhes lenni, gondolom ez fogja a vesztemet okozni, és ez miatt nem fog hamar összejönni. Ez az örökös várakozás kikészít. De nagyon bízom ugyanakkor, hogy egyszer csak összejön. De ha összejön milyen 9 hónap vár ránk…már most félek. De annyira akarok újra kisbabát, hogy le kell küzdenem ezt a félelmet valahogy, de hogyan???
A cikkem egy olyan szerelemről szól, amely hosszú idők után beteljesülni látszik, végre valahára. Sok mindent kiálltunk már egymással, sokat küzdöttünk azért, hogy itt tartsunk, ahol most. Nem tagadom, tény és való, hogy nem volt egyszerű. Sok vitával járt, mind egymás közt, mind a családi is baráti körömben, hisz voltak, akik nagyon nagyon ellenezték ezt a kapcsolatot és azt mondták, semmi értelme, hagyjam az egészet a francba... úgysem lesz ebből semmi, és majd nagyot fogok csalódni. Mindig mondtam nekik, hogy majd meglátjátok, és hogy ez a kettőnk dolga, ne üssétek bele az orrotokat! Aztán telt az idő és ők is belátták, hogy tévedtek és elfogadták ezt a kapcsolatot... én pedig tudom, hogy nagyon jól tettem, hogy kiálltam a szerelmem mellett és jó választás volt, amikor beleszerettem halálosan... :-))
Egy érdekes történet---------
Nem is tudom, miért vetemedtem erre, hogy leírjam, de jó így kiadni magamból. Mindez, amit itt és most elkezdek leírni, talán lesz, akinek majd hihetetlen lesz, pedig minden így történt...
Minden 2021. november 11-én kezdődött... előző nap kötötték be nálunk az internetet. Másnap (11-én), én is neteztem, felmentem chatre, és azt sem tudom, hogy mi ütött belém akkor, mert én nem vagyok híve ennek a fajta ismerkedési módnak. Szóval felmentem és belépett hozzám valami idióta nevű pasi, akitől egyből megkérdeztem van-e msn-je. Gyorsan fel is vettem, és ő mikor belépett, azt kérdezte, hogy "ki ez a szép lány a képen?", mire mondtam , hogy ez volnék én. Sokat beszélgettünk, kora délutántól egész estig. Mikor búcsúztunk, elkérte a telefonszámomat. Megadtam, de ekkor még semmit sem reméltem, gondoltam, biztos csak illendőségből kérte el, úgysem fog hívni.-------
Másnap nekem egy versenytáncos versenyre kellett mennem, mivel jelölt voltam akkor egy elég nagy gálán. Aznap reggel írt egy sms-t ilyen szöveggel: „remélem emlékszel még rám és nem felejtettél el, sok sikert a mai napra”. Meglepődtem, nem számítottam rá. Aznap sokat írt, este pedig szintén beszéltünk messengeren.
Teltek a napok, míg nem megbeszéltük, hogy találkozzunk, miért is ne?! Ő budapesti, én pedig zalaegerszegi... nagy volt a távolság, és nem jött össze a tali, legalább 3-4 szer megbeszéltük, de mindig közbejött valami, vagy neki, vagy nekem---------
Elkeseredtem, hogy sosem fogom látni és soha nem lesz ebből találkozás. Szomorú voltam és csalódott. Nagyon megkedveltem őt és nagyon ragaszkodtam hozzá, szerettem szeretettel és kezdett számomra nagyon fontos lenni... hiányzott ha nem beszéltünk, hiányzott az sms, ha nem írt... furcsa volt, hogy nem is láttam, csak virtuálisan ismerem, és hogy akkor vajon miért ilyen fontos nekem?! Sokat gondolkoztam ezen, de aztán rájöttem, felesleges, erre választ úgysem kaphatok.
Egy nap újra megbeszéltük, hogy találkozunk. December 23-a volt a kitűzött nap. Ekkor már több mint 1 hónapja "ismertem". Reménykedtem, talán most összejön. Sikerült. Eljött a nagy nap... Hatalmas gőzerővel készültem rá, el is késtem mindjárt az első "randiról".----------
Mentem a megbeszélt helyszínre, amint megpillantottam, tudtam hogy Ő az. Felállt, és mint egy óriás (majdnem 2 m magas :-)), elmosolyodott és én is. Egy pillanatra megtorpantam. Csalódtam benne... a képeken nem ilyennek tűnt, az életben sokkal helyesebb! :-))) A szívem majd kiugrott a helyéről, és egy belső hang parancsolta, hogy menj már oda hozzá! Odaléptem, megölelt és adott puszit, bemutatkoztunk, elmentünk egy kicsit beszélgetni. Nagyon-nagyon zavarban voltam. Mondtam neki, hogy menjünk haza, van rá időnk. Elmentünk hozzánk, elkezdünk nézni egy filmet, de nagyon uncsinak bizonyult. ;)
Felhívtam a szobámba, (természetesen mielőtt bárki bármi rosszra gondolna, semmi rossz szándékom nem volt vele), ott még beszélgettünk, aztán rámnézett és megcsókolt---------- Abban a pillanatban megmozdult bennem valami, egy érzés... mintha beleszerettem volna abban a pillanatban... felkavarodott minden, de tudtam, ez a csók itt, most valaminek a kezdetét jelenti. Nagyon édes volt velem, de sajnos neki mennie kellett haza. Megbeszéltük, hogy találkozunk még. Szüleimnek bemutattam és nekik nagyon szimpatikus volt, de féltettek engem egy nagy csalódástól. A legszebb karácsonyi ajándékom volt ez, vagyis Ő. Boldog voltam nagyon. Hamarosan már olyan sms-eket kaptam, hogy nagyon hiányzok neki és hogy soha nem akar elveszteni. Kicsit megijedtem, hogy máris belémzúgott, de bennem is mentek végbe az érzések... talán magamnak sem ismertem be, hogy kezd ez több lenni, mint puszta szeretet. Pedig csak egyszer láttam.
2022. január 6-án újra találkoztam vele. Én utaztam el hozzá, féltem a szülei reakciójától, próbáltam minden szavamat kétszer meggondolni, mielőtt szólok. Nagyon kedvesek voltak az ősök :-)), és egyből le is tegeződtünk... túl sok volt nekem hirtelen.-----------
Ekkor jött egy nagy szünet. A januári találkozás után csak múltak, múltak a napok, sőt a hetek, de nem történt semmi, csak sms-ek és az msn, a telefonálás. Nem találkoztunk, nem ment, ugyanis ő kézilabdázik elég magas szinten, és nem fértem bele az idejébe. Borzalmas volt. Aztán több mint 2 hónap után, itt a közelben, Csurgón volt meccse, elhatároztam, elmegyek megnézem és legalább így kicsit vele lehetek. Azon a napon, amikor mentem, megláttam, átölelt és magához szorított annyi idő után, rájöttem, hogy beleszerettem. Aznap kimondtam: „szeretlek!”, pedig ekkor még csak harmadszorra láttam. És választ is kaptam rá: „Én is szeretlek, szerelemmel!” - kimondtuk... megkönnyebbültem...
Azóta már rengeteg minden történt, 2022 nyarán Siófokon voltam vele nyaralni, ahol a szerelmünk méginkább megerősödött abban a pár napban. Egyre többet találkoztunk. Nyár volt és élveztük egymás társaságát. Most már egész sokat tudunk talizni, ahhoz képest, hogy majdnem 300 km áll köztünk.---------
A megismerkedésünk óta eltelt 1,5 év. Boldog vagyok. Sokat tűrtem neki, sokszor sírtam miatta, sokszor volt, hogy megbeszéltük, találkozunk, és mindig közbejött valami. Türelmesek vagyunk egymással. Márciusban (idén) volt egy válságunk, de megoldottuk, túlléptünk rajta, hiszen a rossz időkben is szeretjük egymást és bizalommal fordulunk egymáshoz. Kihevertük és nagyon jó, hogy most itt tartunk.
2023. december 23-a óta ő a párom és bátran mondhatom, hogy nagyon boldog vagyok vele. Az életem azóta teljesen megváltozott, jó irányba szerencsére. Messze van, mégis soha se ő, se én nem kérdeztük még megy egymástól, hogy megcsal-e... bizalom... ez kellett ehhez. Ő is és én is maximálisan bízunk egymásban. Sokan naivnak tartanak, de nem foglalkozom velük, mert én ismerem őt, és tudom, hogy ha megcsalna, akkor szakítana velem, hiszen abban mi a jó, ha 300 km-re is van egy csaja... semmi. Akkor elhagyna azért a lányért, aki közelebb van. Természetesen van hogy féltények vagyunk, de szerintem ez simán belefér. A lényeg, hogy jól megvagyunk, mindent meg tudunk beszélni egymással, tudunk komolyak is lenni, de el is tudjuk magunkat engedni. Vele minden jó...
Szeptembertől úgy néz ki, megszűnik a távolság... én Budapestre megyek egyetemre, és akkor végre nem lesz többé távkapcs... egyre közelebb a nagy nap. A távolság próbáját kiálltuk, most jön az összeköltözés... azt mondta, ha ezt is kibírjuk, elvesz feleségül. :-))----------
Remélem, hogy a kapcsolatunk továbbra is ilyen harmonikus marad, mint most. Boldog vagyok, hogy ő az életem párja és hogy van nekem. Nem az számít, amikor sírtam miatta, az számít, hogy milyen boldog pillanatokat tudtam és tudok vele eltölteni és hogy ő az az ember, aki igazán BOLDOGGÁ TUD TENNI! Nem zavarnak a rosszindulatú megjegyzések, amikor valaki azt mondja, hogy mi értelme ennek, a lényeg, hogy boldogok vagyunk. A többi nem számít. Megvívtuk a távolság és egymás csatáit és nem ijedünk meg az újabb kihívásoktól sem. A szerelmünk végre, végre 100%-osan is beteljesülhet egy nagyon kicsi időn belül... már csak pár hónap, előtte még kinyaraljuk magunkat júliusban Görögországban, aztán augusztus közepén felköltözök Pestre. Már várom, szeretem őt, nagyon!
„A távolság csak kérkedő ellenfeled, ha igazán tudsz szeretni, legyőzheted!”
Ez a saját történetem, amely nagyon tanulságos és hasznos lehet másoknak. Megpróbálom leírni, hogyan is lehet egyedülálló anyaként egy reménytelen szerelem terhével élni a mindennapokat, teljesíteni a munkahelyen, valamint azt mondani mindenkinek, hogy igen, ez az én döntésem és megcsinálom...
Az én történetem egy hideg novemberi éjszakán indult Londonban. Szombat volt és mint minden fiatal, mi is szórakozni mentünk. Unalmas estém volt egészen addig míg a sok ember között meg nem pillantottam ŐT, és kék szemei el nem varázsoltak...azonnal odajött hozzám és bemutatkozott, együtt buliztuk át az éjszakát és én már remegve vártam a következő találkozást. Szerelem volt első látásra, részemről, és neki is... akkor ezt mondta és mindketten úgy éltük meg ezt a kapcsolatot, mint valami varázslatos csodát. Hát a következő közös hétvégénk is csodálatos volt, mesébe illő és megtörtént az amire mindketten vágytunk. Csodálatos volt minden pillanata... azt az érzést mai napig nem feledem és még mindig beleborzongok, ha rá gondolok, a csókjaira, az érintésére------------
Majd ő hazament Magyarországra én meg maradtam dolgozni Londonba, és tudtam, hogy két hét múlva együtt leszünk... meghívott karácsonyra magukhoz. Mentem is boldogan és terveztem a szép jövőt... Talán nem kellett volna. Pár napja voltam náluk mikor kibökte, hogy nem szeret annyira, hogy együtt maradjunk... ez volt a hideg zuhany, de elfogadtam és nem erőltettem semmit.
Szép csendben elváltunk és reméltem hamar elfeledem, visszautaztam Londonba és dolgoztam tovább. Egészen addig a napig, amikor rájöttem, hogy gyereket várok... az Ő gyerekét, az egyetlen férfiét, akit szerettem.
El is mondtam a nagy hírt, amire ő csak annyit válaszolt, hogy neki nem kell ez a gyerek----------
Mondtam, megoldom... de mint sejthetitek, nem tettem semmit, csak abban tévedtem, hogy ezt nem közöltem a kedves apukával... ő meg sosem kérdezett rá, pedig még párszor találkoztunk és barátok lettünk.
Ő ezt a témát lezártnak tekintette és engem is nagyon távolságtartóan kezelt, én meg szenvedtem, a titoktól, de soha egy pillanatig nem féltem a jövőtől... Az a kis élet, amit magamban hordoztam, erőt adott, hogy bármit elviseljek. Mikor eljött a szülés ideje, hazajöttem Erdélybe és a szüleim segítségét kértem... Egy szép augustusi délután megszületett a kislányom, Mirjám, és én felhőtlenül boldog voltam---------
Aztán döntöttem és az édesapjával is közöltem a nagy hírt.... az enyhe kifejezés, hogy nem örült, de ezért nem is hibáztatom, nincs hozzá jogom! Majd eljött és meglátogatta a lányát és közölte hogy őt támogatja, de soha semmire nem számíthatok, mert nem kötelezi el magát. Én megnyugtattam, hogy nem is akarok tőle semmit. Elfogadtam, hogy nem szeret és hogy egyedül kell felneveljem a lányomat. Ennek lassan három éve. Azóta is egyedül nevelem a lányomat, néha találkozunk az apukájával... a kislányom igazi apja lánya, imádják egymást, nekem meg a szívem szakad meg, hogy látom, hogy a családomat nem tudom egybe tartani.
Mert közbe ráébredtem, hogy az egyetlen férfi, akire vágyom, az a kislányom édesapja és nélküle nagyon nehéz az életünk. De változtatni nem merek és az érzelmeimet mélyen megőrzöm a szívembe, minden erőmmel azon vagyok, hogy a lányomnak anyja és apja is legyek, pótoljam a kis szívében azt az űrt, amit az apja hiánya okoz.---------
Ez nem egyszerű, sőt néha pokoli nehéz... de a hálás kis mosoly az arcán, ami megjelenik mikor meglát, mikor megölel és azt súgja, hogy Édesanya téged szeretlek a legjobban, mindenért kárpótol és erőt ad ahhoz, hogy folytassam a küzdelmet.
És ha leszáll az éjszaka és ő már legszebb álmát alussza, átadjam magam a fájdalomnak és telezokogjam párnámat, valamint azért imádkozzam, hogy a kis családom együtt legyen és egymásban találjuk meg a boldogságot, amit egy gyerek nevelése adhat!
Valami idióta kitalálta,és persze mint minden baromság, ez is futótűzként terjed, hogy 50-70 éve bagóért jutottak hozzá egy házhoz nagyszüleink, egy mai 20-30-asnak meg meg kell gebedni' egy lakásért.
Nekik milyen könnyű volt!
A valóság az, hogy ha cserélni kellene, a mai kényelmes korosztály beledöglene abba, amit azok az emberek végigcsináltak!
Engem is beleértve!
Komolyan ezt gondoljátok, te Atyaúristen'?!
Azok az emberek a házaikat szó szerint a két kezükkel építették!------
Nem építtették egy generálkivitelezővel, hanem elmentek a munkába, -mert munkahelye akkor mindenkinek volt- hazajöttek, és sötétedésig nyomták hétköznap, reggeltől-estig hétvégén!
Gépek nélkül, kézi erővel, szomszédokkal, családtagokkal,- ami elsőre ugyan jól hangzik- de azt ne felejtsük el, hogy azt a segítséget vissza is kellett ám adni! ------Nem volt autó, a teherautó luxus volt, lovaskocsival, talicskával, biciklivel, vödörrel ,kalapáccsal, ha volt betonkeverő, már király volt valaki, a többiek kézzel keverték maltert kádban!
Mellette a többség ugyanúgy több gyereket nevelt ,dolgozott napi 8 órát, mellette háztartást vezetett, kertet művelt, és jószágokat tartott, gondozott , etetett!------
A nők nem körmöshöz, meg szoliba jártak, hanem hajnalban keltek, hogy nokedlit, pörköltet, vagy töltött káposztát csináljanak a munkásoknak, majd amikor azok megjöttek, ugyanúgy odaálltak kökeményen a lapát mögé, nap mint nap, megfogták a téglát, keverték a maltert, úgy, ahogy most a sok ficsúr sem tudná!
Nem volt telefon, ha valamit akartak, elmentek személyesen.------
Nem volt OBI, Praktiker, vagy webáruházak, mindenért rimánkodni, vagy zsebbe csúsztatni kellett, hogy legalább valamilyen alapanyag legyen!Nem hívtak az emberek még a fűnyíráshoz is szakembert, csak csinálták a dolguk, amit lehetett, szakember nélkül!
Nem a facebookon, meg a Tik-Tokon lógtak, mint mi, hanem mindig volt mit csináljanak!
Nem műfű volt az udvaron, hanem veteményes!------
Hajnalban keltek az állatokhoz, télen feldolgozták azokat, amíg ma te síelni jársz!
A töredékét nem tesszük, amit ők megtettek a házaikért!
A töredékét sem, és mégis azt mondjuk, nekik könnyebb volt?!
Könnyebb?!-----
Nem volt könnyebb! Valójában sokkal nehezebb volt nekik!
Sokkal többet tettek érte,mint a ma embere, hogy legyen, mert tudták, hogy nem mástól kell várniuk a boldogulást!
Tedd meg a negyedét annak, mint amit ők megtettek, hogy most egy házban küzdhessenek a fennmaradásért, és garantálom neked, lesz egy kis, egyszerű otthonod, amire majd az unokád azt mondhatja, könnyen szerezted, és addig is légy büszke azokra az emberekre, mert ők építették fel az országot a háború után, úgy, hogy a töredéke
Minden embernek van róla véleménye, de sok minden megváltozik, ha az öngyilkosságot elkövető ember épp egy hozzátartozó. Elgondolkodtam, mert évekkel ezelőtt én is érintett voltam a témában és nemrég egy újabb tragédia híre jutott el hozzám: egy távoli ismerősöm vetett véget önmaga az életének.
Öngyilkosság
A sikeres és a túlélt öngyilkosság mindenképpen terhet ró a környezetre. A felelősség terhét. Hiszen olyankor fölmerülnek a kérdések:
Mit tehettem volna? Miért nem vettem észre? Ha nem tettem, mondtam volna ezt, vagy azt, akkor talán nem tette volna meg?
Na és persze az önvédelmi mechanizmus is beindul. Hiszen semmi jele nem volt, vagy emlegette, de hát senki sem vette komolyan és én sem gondoltam volna hogy megteszi--------
A túlélt öngyilkossági kísérlet mindig felkiáltás, segítségkérés a környezettől. Míg a tényleges elhatározást nem, vagy csak nagyon ritkán szokták túlélni. Ettől függetlenül minden öngyilkossági kísérletet nagyon-nagyon komolyan kell venni. Nem szabad egy – „Á, hülye vagy!” legyintéssel elintézni.
Nem lehet elkerülni, hogy ha az öngyilkosságról írok, akkor megemlítsem a depressziót, ami már amúgy is fölemésztheti a beteget és a családját egyaránt. A depresszió az, ami öngyilkosságra késztet egyébként egészségesnek látszó embereket. Ilyenkor kérdezi a kívülálló, hogy de hát miért, hiszen mindene megvolt!?
Igen fontos a család hozzáállása a beteghez, de van, amikor a legszeretőbb környezet is kevés.-------
A vélemények persze megoszlanak az öngyilkosságról. Hallottam már sokfélét.
Van, aki gyávának nevezi azt, aki öngyilkosságba menekül. Ezzel vitatkoznék, hiszen van néhány gyilkos, aki nem rettent vissza más emberek életét elvenni, de a sajátját gyáva volt kioltani.
Van, aki még soha nem is gondolkodott ezen.------
Van, aki egyértelműen a környezetet hibáztatja. Pedig (felnőttekről beszélek) ez egy olyan döntés, amit valaki saját maga hoz meg. Lehet kérdezni, hogy mit tehettünk volna, de az esetek egy részében tényleg semmit. Utólag persze össze lehet rakni a jeleket, de akkor már tényleg nem érdemes ezen rágódni. Hiszen ezt az a valaki már eldöntötte. Véglegesen, titkosan. Fájdalmat hagyva hátra. S mi nem tehetünk mást, minthogy elengedjük...
Love story egy csalóval, kaland az interneten.
Valós, rövid ideig tartó "nemszerelem" egy csalóval, aki nők hiszékenységéből él.
Love story egy csalóval, kaland az interneten
Kezdem azzal, hogy soha nem jelölök vissza idegent, de még az ismerőseim ismerőseit sem, ha számomra idegenek. A külföldi jelentkezőket alapból tiltom. Na de akkor, hogyan is talált rám Gomez az amerikai ortopédsebész? Volt mersze egy posztom alá kommentelni, mélyen behízelegve nekem. Felbosszantott, mert pár napja töröltem a jelölését. Gondoltam jó, hát akkor lássuk, hogyan működik egy ilyen csalás, mire és hogyan fog tőlem pénzt kérni?---------
Hamarosan megérkezett chat üzenete is. Átlátszó hízelgés, google fordítóval magyarosítva. Hát akkor vágjunk bele. Bemutatkoztam neki, kértem hívjon csak Zolinak, elmeséltem, hogy van egy csodálatos tarhonyaültetvényem. Ő pedig leírta, hogy Szíriában állomásozó, amerikai ortopédsebész. Próbáltam értelmesen írni, amire szintén jött egy automatával generált válasz. Innentől nem fárasztottam magam gondolkodással, hanem innen-onnan kimásolt szövegekkel beszélgettünk.
Bár néha amikor versekből idéztem visszakérdezett, hogy mit is akartam én mondani. Naponta többször megkérdezte, hogy hol vagyok, mit ettem, nehéz napom volt-e. Ilyenkor mókáztam kicsit, reggelire frissensült kíváncsiságot ettem és jelenleg magamon kívül vagyok. Aztán persze szeretett volna Whats applikáción beszélgetni, ragaszkodott hozzá, hogy töltsem le a programot és küldjem el a számomat. Ez alól utazásra és hálózathibára hivatkozva kibújtam. Így maradtak az üzenetek a megszokott csevegőprogramon, kifényképezve és szórakoztatva vele családom férfi- és nőtagjait.--------
Négy nap után elmesélte, hogy ő hisz a távkapcsolatban és hiszi, hogy megtalálja a lelkitársát. Elküldtem egy gifet, melyen egy kislány bemutat neki, megdicsérte szépségemet. Aztán megint kérte, hogy töltsem le a programot. Itt már nem tudtam kibújni alóla, hát azt mondtam letöltöttem, de nem működik. Némi huzavona győzködés után megkérdeztem, "Lehet, hogy a vezetékes telefon nem jó hozzá?". Erre csak egy "nem baj drágám"-mal válaszolt. Másnap megkérdeztem, nem unja e, hogy fárasztjuk egymást, de természetesen nem értette.
Aztán eldöntötte, hogy ő annyira szerelmes, azonnal hozzám akar utazni. Végre a lényegre tértünk. 5500 dollárra lett volna szüksége ahhoz, hogy hozzáférjen saját, 109000 dollárjához. Persze azonnal, sürgősen utalva. Mert ő majd ugye mindet visszafizeti. Elküldte a számla adatokat az utaláshoz. Megígértem, hogy utalom is hamarosan a pénzt. Tűkön ülve várta, hogy az megérkezzen. Öt perc után megkérdezte, hogy mennyi idő még? Negyed órát adtam meg, kértem várjon türelemmel. Aztán várt félórát, közben szívecskék garmadát és szerelmét kifejező üzeneteket kaptam. -------Embert nem szerettek még úgy, ahogyan ő szeretett engem eme félóra alatt. Megkérdezte, jelölhetem-e, hogy kapcsolatban vagyunk? Ezzel boldoggá tettem, naná hogy szeretné, ha folytatnánk. Aztán türelmetlen lett. Én is. Így egy középső ujjal bemutató kép elküldése után tiltottam.
Így esett meg, hogy ezúttal nem ért célt a csaló.-----
Csak remélni tudom, hogy az egy hét alatt félórát elraboltam az idejéből. Mert nekem akkor már megérte, mert addig sem más, érzelmileg kiszolgáltatott, hiszékeny nőket szédített.
Egyszerűen nem értem az embereket és persze sokszor magamat sem, miért nem tudunk néha jól reagálni dolgokra. Nem tudjuk elfogadni az átlagostól eltérő dolgokat. Tanítani kellene esetleg? Hogyan reagáljuk le ezeket a dolgokat? Haláleset, beteg ember, mozgáskorlátozott, sovány, kövér stb. Miért megyünk el néha inkább úgy mellettük, mintha észre sem vennénk őket? Mert kényelmesebb, mint habogni, hülyeséget beszélni... De mi a helyes út? Hogyan tudnánk inkább segíteni, elfogadni őket?
Mások vagyunk--------
Boldog gyerekkorom volt, elsőszülöttként imádtak a szüleim, hat éves koromig egyke voltam, engem kényeztetett mindenki a családban. Aztán iskolába kerültem, s megkezdődött a rémálom... attól kezdve csak Csontváz, vagy Gebe voltam, kegyetlenül csúfoltak, kiközösítettek a gyerekek, mert más voltam, mint ők. Egész életemre kihatott ez, úgy érzem, megtanultam, milyen rossz másabbnak lenni az átlagtól. Nem elég a véznaság, hozzá balkezes is vagyok. Írni úgy tanultam meg tintás tollal, hogy a tanító néni naponta elverte vonalzóval a kezem. Mert elmaszatoltam, amit írtam.--------
Tavaly egy ismerősöm egy nap alatt elveszítette az egyik fiát balesetben, a másiknak sokáig küzdöttek az életéért, végül tolószékben éli le az életét, pelenkázni kell, már azóta közben leérettségizett. Azóta nem tudok igazából odamenni hozzá beszélgetni. Mit kérdezzek? Hogy vagytok? Hát hogy lehetnének, csak rá kell nézni csont és bőr. Hogy van a fiad? Megint hülyének érzem a kérdést. Biztos küzd a lelkében a megváltozott helyzettel, naponta bízik, csügged, beletörődik az új helyzetbe, hiszen örökmozgó volt... Szerintem nem vagyok egyedül vele, biztos ti is érzitek ezt többször. Legszívesebben odamennél, de végül mégsem, győz a gyávaság.------
Nem tudjuk, mennyire segíthetünk egy mozgáskorlátozottnak, vagy nem látó embernek. Miért fordítják el az emberek a buszon a fejüket, ha egy kismamát meglátnak?
Olyan sokfélék vagyunk mi emberek. Mégsem tudunk közel kerülni egymáshoz, úgy érzem. Nem találjuk a helyes lépést sokszor. Pedig néha csak egy mosoly, egy gesztus kellene.
Nem számít a ház, a kocsi, a tulajdon, a pénz a bankban, Ezek csak előmozdítják a boldogságot, de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a párod barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért, amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog a kapcsolatotok!
Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam a kezét és azt mondtam, szeretnék valamit elmondani. Ő leült és csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan. Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte, miért? Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással. Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt.-------
Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam! Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át. Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét, forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosan az volt, amire számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra. A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt most.
Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.-------
Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt, úgyhogy megfordultam és aludtam tovább. Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt, mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges. Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal. Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel, ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába. Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem, beleegyeztem a furcsa kérésébe.------
Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan. Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem, hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz, több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam, kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig. A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.-------
Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy percig azon gondolkodtam, mit tettem vele. A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből. Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek. Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt. Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre könnyebben tudtam őt vinni.------
Hirtelen megértettem … óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét. A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját, élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiúnknak, hogy jöjjön közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam, kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont olyan volt, mint az esküvőnk napján. De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre, hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás.--------
Elvezettem az irodáig … gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek, meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és
azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni. Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte. Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket.-------- Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.
Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.
Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam – HOLTANn. A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok. Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház, nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot, de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért, amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog házasságotok!
Egyedül
Vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsájtani.
Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni.
Mert örökre belénk vésődnek. A lelkünkbe, a szívünkbe. Mit tudunk tenni?
Megtanulunk vele együtt élni, vagy megpróbáljuk magunkba eltemetni... jó mélyen.
De a fájdalom örökre megmarad.--------
Történetem egy átlagos családról szól.
Vagy mégsem? Ezt mindenki döntse el maga.
Egy pár, akik fiatalon kerültek össze.
Mindketten olyan családból jöttek, ahol nem volt érték a szeretet, megbecsülés, támogatás, féltés, és egyéb, szinte közhelynek számító dolgok, amelyek egy normális családban teljesen természetesek.------
Hónapokig nem történt semmi. Bár a fiú már kezdetektől fogva féltékeny volt a lányra.
Aztán elcsattant az első pofon. A lány ledöbbent, hiszen semmi okot nem adott rá, és amúgy se gondolta, hogy ez normális egy kapcsolatban.
De nem akarta elveszíteni a fiút, hiszen ő jelentette neki az egész világot, ezért meg se fordult a fejében, hogy szakítson vele. Bármire képes lett volna érte.------
Teltek a hónapok, az évek. A fiú egyre többször volt agresszív, de a lány tűrte, mert nagyon szerette.
A fiú bevonult 1 évre katonának. A helyzet csak rosszabbodott. A lány szeretett volna szakítani, de a fiú megzsarolta, ha elhagyja őt, öngyilkos lesz.
A lány közben még iskolába járt, amikor a szülei kirakták az utcára, nem volt más megoldás, a fiú szüleihez költözött.
Volt fenyegetés, zsarolás, sírva könyörgés...és a lány hozzáment feleségül. Szinte hihetetlen, de évekig boldogan éltek. Jöttek a gyerekek, voltak veszekedések, viták, de soha nem fajult el a dolog tettlegességig.-----
A fordulópontot legkisebb gyerekük megszületése jelentette. Onnantól kezdve elszabadult a pokol.
Naponta 20-30-szor felhívta telefonon, állandóan ellenőrizte hol van, kivel, mit csinál. Ha a barátnőjével beült egy capuccinóra, a férj követelte, vigyen hajszálat a barátnő hajából. Amikor hazaért, átkutatta a táskáját, telefonját, és még a bugyiját is. Később a nő soha sehova se mehetett (nem is tudott volna, hiszen ő látta el egyedül a 4 gyereket) barátnőit, ismerőseit a férj elüldözte.-----
Testileg - lelkileg bántotta, megalázta, gyötörte a nőt. Azt sulykolta a fejébe, hogy ronda, buta, és senkinek se kellene. Közben a külvilág felé ők voltak az álomcsalád.
Mindenki azt hitte, hogy csodálatos boldogságban élnek. De azt senki se látta, mi történt a 4 fal között.
Pofonok csattantak, ütések, rúgások. Tárgyakat dobált az asszonynak, amik rajta törtek el. Késsel a kezében kergette a lakásban. Beteges féltékenység tört rá, minden nap. Sokszor a nő elaludni se mert, attól félt, hogy álmában fojtja meg. Előfordult, hogy az anya fél órára lement boltba, mire hazaért, a férje üvöltve várta: - Te büdös k...va, már a sarkon megizéltek!!! A nő a fürdőbe próbált menekülni, de a férfi utolérte, ellökte. Nekiesett a kádnak, és beütötte a tarkóját. Akárhányszor balhézott a férj, a gyerekek szem- és fültanúi voltak mindennek.------- Az egyik kicsi éppen a bilibe pisilt, az anya fogta a kezébe, hogy kiviszi. A férfi kiszedte a kezéből, és a pisit az anyára öntötte, majd úgy hozzá vágta, hogy eltörött rajta. Ledöntötte az ágyra, rátérdelt a mellkasára, fojtogatta, és leköpte.
Így telt el 2 év. Az asszony végül elvált, de a férj még közben is visszajárt őt megverni.
Nagyon sokszor hívta ki az anya a Rendőrséget, és sírva könyörgött, segítsenek neki.
De amíg vér nem folyik, nem tehetnek semmit.
Amíg kiérnek, addig pedig védje meg magát - ezt tanácsolták a rendőrök.------
A nő végigjárta a létező összes olyan helyet, hol segítséget, vagy megoldást remélt. Megpróbált mindent. Rendőrség, Bíróság, feljelentések, látleletek, távoltartási kérelem, egyedüli lakáshasználat, Család - és Gyermekvédelem, Gyámügy. Sehol, senki se tudott segíteni.
Sehol sincsenek a törvények.-----
Amennyiben a férj a gyerekeket bántalmazta volna, azonnal elvették volna őket a szülőktől, és az anya szülői alkalmasságát is meg kellett volna vizsgálniuk. De így, hogy "csak" őt terrorizálta, senki se segített neki.
A családon belüli erőszakra nincs törvény.
Nincs megoldás. Igen. Ilyen országban élünk, ilyen törvényekkel.
Siralmas és szánalmas.
Az anya egyedül harcolt, küzdött, szenvedett.
A gyerekei adtak neki erőt, hogy fel tudjon állni a sárból, amibe tiporták.
A történet rólam szól.
A mai napig nem tudom feldolgozni. Ezt nem lehet...
Amikor a hosszú élet már teher és félsz az újabb sorscsapásoktól, akkor haza kell indulnod. Meg kell halnod, hogy újjászülethess, és tiszta lappal kezdj mindent elölről."Mindenképp haza vágyom a régi, kis, háború előtt épült házba, nagyanyám féltő szeretetét hiányolom.
Amikor már az élet jobban fáj, mintha meg kéne halnod. Amikor túl sokan eltávoztak már barátaid köréből, amikor az újságot is a halálozási oldalon kezded olvasni, amikor testi és lelki kínok gyötörnek, amikor az életet túl hosszúnak érzed, az életed nagy tragédiái álmodban kísértenek, amikor már unokáid egészségéért imádkozol és érzed, hogy több bajt már nem tudsz elviselni, akkor hazavágysz.-----
Ott szeretnél lenni a szülőföldeden, a szülői házban, ahonnan elindultál. Most is érzem a nyíló hortenzia illatát, ahogy nagyanyám frissen sült palacsintáinak csábító ízét a számban.
Néha még álmodom a mindent elsöprő szerelemről, ami azóta megkeseredett, hiába próbálom újraéleszteni az érzést, már halott. Még néha álmodom, ahogy esős vasárnapokon befészkeltük magunkat a nagy régimódi ágyra, és szerettünk-szerettük egymást egész délután.----- Előtör bennem a melengető anyai érzés mindent beborító melegsége, amikor felnőtt gyerekeim képeit nézegetem, mosolyognom kell. Bárcsak olyan kicsik lennének ma is és átölelnének kis karjaikkal. Unokáim már sajnos csak néha láthatom és nem is hasonlítható az érzés, őket már másképpen szereti az ember, persze sokkal nagyobb a félelem, mert túl sokat láttunk, hallottunk már hirtelen jött betegségekről, balesetekről, hirtelen fellobbanó tüzekről.-----
A temetőben is szüleim sírjánál állva, a vonzás erejét érzem, szeretnék oda menni, ahol ők vannak.
De mindenképp hazavágyom, a régi, kis, háború előtt épült házba, nagyanyám féltő szeretetét hiányolom, pedig nem vagyok már vagy még gyerek. Hiszen a nyolcvan éves ember már valóban újra gyerek lesz.
Nem szeretnék olyan sokáig élni, hogy valakinek gondot okozzak, akár épp szeretett gyermekeimnek .Szeretném, ha józan eszem megmaradna, már amennyire ez öregkorban lehetséges, a felejtéstől, az elbutulástól való félelem elviselhetetlen .------
Hazavágyom, lélekben sokat járok ott, ahol a kiscicával játszottam, a mackómat operáltam 3 évesen, amikor apám még élt és úgy szeretett, ahogy senki soha többet az életben.
Azt hiszem, ha az élet megengedi, visszamegyek oda és beköltözöm abba a házba, ami most is ott áll a nyárfák árnyékában, Diósgyőrben.
