KARÁCSONYI MAGÁNY

December 24. Még ebéd előtt levittem a szemetet, ne szagosodjon itt a lakásban. A ház másik végében lakó nénike jön hazafelé, látszik rajta, nagyon elfáradt. - Merre járt? kérdem tőle. - Kimentem a páromhoz a temetőbe - Gyalog??? - Nem, út közben ismerősök a szomszéd házból felvettek, ők is oda igyekeztek, és vissza is hoztak, de azért csak elfáradtam.----- Nézem az arcát, mennyire törte meg az egyedül lét. Aranyos, kedves kis házaspár voltak, mindig együtt jöttek-mentek párjával, aki lassan már 2 éve hogy elment. -Tudja kedves (mondja nekem) sütöttem és vittem neki a kedvenc sütijéből, és miközben eszegettünk, beszélgettünk. Most mondta el nekem, hogy ő érezte, hogy nem sok van már hátra nekünk, hát előre ment. Előre ment, hogy amikor majd nekem is eljön az idő, minden készen álljon odafönt, és ne akkor kelljen hirtelen rendezni a dolgokat. De most már minden rendben, várja, mikor megyek utána. Vár engem odafönt.------ Nézem az arcát, a szemét. Egy olyan belülről fakadó, belső megnyugvás, békesség látszódik rajta, mint aki tudja!! hogy csak idő kérdése, és ismét együtt lehetnek, együtt lesznek élete párjával. Hogy magányos napjait is a remény, az ismét eljövő boldogságba vetett hite tölti be, hogy azok után már sohasem fogják elengedni egymás kezét... Nem tudtam mit mondani, de szerintem nem is kellett. Az ő kis lelkében minden rendben volt. Belém karolt, rám támaszkodot, elkísértem lakása ajtajáig.---- Párja odafönt még másik 2 évet várt. Nyugodjanak békében, együtt, egymás mellett.