TALÁN NAGY SZERELEM LETT VOLNA

18-19 lehettem, amikor belezúgtam egy srácba. Nevezzük Jánosnak. Olyan volt, mint a tavaszi vihar: hirtelen, váratlan és mindenemet felforgatta. Az akkori barátomnak azonnal búcsút intettem miatta. János ugyan 150 kilométerre lakott, de kit érdekel, ha azt hiszed, hogy megtaláltad az igazit, nem igaz? Ez a szerelem nálam akkor örökké tartónak tűnt. Teljesen beleestem.-------- Volt olyan este, hogy meglepett a busznál. Akkoriban még nem nagyon volt net meg okosteló, szóval egy ilyen gesztus olyan volt, mint egy hollywoodi jelenet. Ő még suliba járt, én épphogy elkezdtem dolgozni. Három hónap után már együtt aludtunk. Ő nekem a második volt, én neki az első. Én nagyon szerelmes voltam. Úgy igazán, bután, mindentbele módon. És akkor jött a feketeleves: egyszer csak eltűnt. Mint aki kikapcsolta a világot. Se üzenet, se semmi. Egy bulin újra láttam, de már úgy tett, mintha nem is ismert volna. Én meg megsértődtem és persze büszkén hallgattam. Aztán hallottam, hogy más lányokkal dicsekszik. Én meg... szenvedtem. Írtam neki, vártam, reménykedtem. Összetört szív, mit csináljon.-------- Aztán jött egy szülinapi buli. Írtam neki, hogy ott leszek és mintha mondott volna valami félígéretet, hogy jön. Persze nem jött. Én meg ott ültem a telefonommal, mint egy szerencsétlen, és csak néztem, mikor ír. Nem írt. Amúgy nem voltam csúnya. Csak egyszerűen nem tudtam, hogyan kell eladni magam. Önbizalom nulla, szüleim örökösen veszekedtek, pénz mindig épphogy volt, támogatás nulla, szeretet kérdőjeles. Kicsit zárkózott voltam, szorongó, társaságban nem éreztem magam jól. A klasszikus "nem vagy elég jó" csomag. Szóval ezen a bulin ott volt három srác, akiket már hallomásból ismertem. Az egyik, nevezzük Péternek, évekkel korábban lefeküdt a legjobb barátnőmmel, aki halálosan bele volt esve. Jó pasi volt, de tipikus „csak haver”-kategória. Mikor a barátnőm odasúgta, hogy na ő Péter, csak megnéztem közelebbről, aztán leültem egy sarokba, és továbbra is Jánost vártam. Persze potyára.------ Péter meg persze ezt kihívásnak vette. Odajött, leült mellém, még betakargatott. Én meg az a kigyós játékot játszottam a Nokiámon, szóval nem nagyon hatott meg. Mondott mindenféle hülyeséget, hogy ő miattam jött ide, hogy még nem látott ilyen szép lányt. Na persze. Nevettem magamban. Aztán megsértődött, mert nem rá figyeltem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy na jó, menjünk át a másik szobába és bosszuljuk meg Jánost. De aztán persze nem. Soha nem voltam ilyen csaj. Péter ott volt velem egész este, de végül semmi nem történt. Aztán elment, és én kb. el is felejtettem. Egy hónap múlva újabb buli. Itt jött a képbe Ricsi. De én még mindig Jánosra gondoltam. Ricsi elkérte a számomat, sokat dumáltunk telefonon és lassan-lassan kezdett fontos lenni. Közben jött a karácsonyi parti. Sejtettem, hogy János ott lesz és Ricsi meg is erősítette. Ott is volt. Egy másik lánnyal. Úgy éreztem, összetörök. Direkt elém hozta, mintha hencegni akarna. Aztán megjött Péter is. Gondoltam, hát akkor én is „villogok”. Péter hozott két italt, én meg mondtam, hogy nem iszom. Megsértődött, felhörpintette mindkettőt, ledobta a poharakat, és lelépett. Soha többé nem láttam.------- Akkor ott, abban a pillanatban... elengedtem mindkettőt.---- Jött Ricsi. Ragaszkodott hozzám, kedves volt, türelmes, figyelmes. Én meg... hát kellett valami, valaki, aki kihúz János utáni szívfájdalmamból. Így kezdődött a kapcsolatunk. Három év alatt néha még beszéltem Jánossal, aki azt mondta, én szakítottam vele (haha) és hogy direkt csinálta a nőzést, hogy fájjon nekem. Aztán csókolóztunk is párszor, de nem lett belőle már semmi. Ő lett az a srác, akire húsz évig gondoltam titokban. A nagybetűs szerelem. Aztán jött az élet. Ricsivel esküvő, három gyerek, húsz év kapcsolat. Voltak hullámvölgyek, meg szép pillanatok. De én... én zabáltam. Szó szerint. Az elfojtott érzelmeket, az elveszett álmokat, a János utáni hiányt. Aztán jött a túlsúly, az alacsony önbecsülés, gyerekek, hormonok, genetika meg egy kis egészségügyi nyavalya. Elkezdtem fogyással próbálkozni, nehezen ment. De legalább már beszéltem róla az orvosommal. És akkor… bumm.------- A főnököm nyugdíjba ment. Jött az új. Na ki volt az? Hát Péter. Igen, az a Péter. A húsz éve nem látott „nagy dumás”, a „tesztoszteronból gyúrt sértődésbomba”. Fogalmam sem volt, hogy felismer-e. Én már rég nem voltam az a lány, akire egyszer ránézett egy bulin. Kicsit csúnyább, kicsit fáradtabb, kicsit több kilós. Ő odajött, kezet fogtunk, bemutatkozott. Ha fel is ismert, nem mutatta. Én meg… hát csak álltam, és próbáltam nem túl sokat gondolni a múltra. Aztán teltek a napok. Dolgoztunk együtt. Ő kedves volt, normális, sőt, egész jó fej. Kiderült, hogy van családja, gyerekei, húsz éve él együtt a feleségével. Néha tett egy-egy utalást arra a régi bulira… kezdtem sejteni, hogy emlékszik. De sosem mondta ki. És én? Én csak néztem rá és azt gondoltam: az élet néha olyan fordulatokat hoz, hogy ha leírnád, senki se hinné el.