Gyerekkorom telefonok és tabletek nélkül telt, de tele volt igazi téli élményekkel. Az első havazás minden évben ünnep volt. Az orromat a hideg ablakhoz nyomtam, és néztem, ahogy a hó csendes fehérséggé változtatja az utcát. Nem voltak értesítések, nem volt időjárás-alkalmazás – egyszerűen éreztük, hogy tél van, mert a világ elcsendesedett.-----
A szülők kora reggel keltettek, lapátot ragadtunk, és együtt takarítottuk el a havat az udvarból és az utcáról. A szomszédok is kijöttek segíteni, senki nem várt másra. Összetartás volt, természetes módon, panaszkodás nélkül.----
A tél szánkózást jelentett. Nem bolti műanyag szánkók voltak, hanem fából készült, javítható darabok, amelyek éveken át kitartottak. A közeli dombokon sötétedésig versenyeztünk, „rablók és pandúrok” játékot játszottunk, piros arccal, átázott kesztyűben, nevetve.----
Nem siettünk haza. Kint maradtunk, amíg már alig éreztük a kezünket-lábunkat. Anyánk az ablakból hívott be, mi pedig még egy utolsó menetet kértünk. Amikor végre bementünk, a ruhák gőzölögtek, forró teát ittunk mézzel, és hallgattuk a kinti szelet.----
Hóembereket építettünk az egész környékkel, erődöket raktunk, hógolyócsatákat vívtunk órákig. Mindent magunktól találtunk ki, képernyők nélkül. Este a ház előtti padon beszélgettünk, nevettünk, történeteket meséltünk – figyelve egymásra.-----
Reggel, egy éjszakai havazás után, a friss, érintetlen hó várt ránk. Az első lábnyom hagyása különleges érzés volt. Nem hírekből tudtuk meg, hogy havazott, hanem abból, hogy kiléptünk az ajtón.
Ma, amikor a gyerekek inkább képernyőt néznek, és a tél inkább gondot jelent, látom, mennyit változott minden. Nem feltétlenül az időjárás, hanem az, ahogyan megéljük.
Gyerekkorom technológia nélkül telt, de tele volt valódi élményekkel, közösséggel és emlékekkel, amelyek nem digitálisan, hanem a szívben maradtak me
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése