ANYA ÉS A KUTYUS EGYMÁSRA TALÁLÁSA.

·

Édesanyám 89 éves. Karácsony előtt néhány héttel elveszítette idős kutyáját – a hűséges társát, aki hosszú éveken át vele volt. Távozása után szinte elviselhetetlen csend maradt. Anyát vigasztalni sem lehetett. Korát és a mindennapokat megnehezítő apróbb testi gondjait mérlegelve belátta, hogy nem volna helyes újabb kutyát örökbe fogadnia. Úgy érezte, talán már nem élne elég sokáig ahhoz, hogy egy másik állat életének végéig mellette lehessen.-------- De az élet néha másképp dönt. Egy helyi menhely önkéntese – ugyanaz az ember, aki évekkel korábban több kutyának segített otthont találni általa – felhívta, miután értesült a veszteségről.----- Éppen akkor érkezett a menhelyre egy 12 éves rottweiler. Idős gazdája eltűnt. A kutya nyugodt volt, szelíd, kissé nehézkes… és sürgősen szüksége volt egy meleg otthonra. Anyát nagyon megviselte a magány. Hiányzott a társ, aki értelmet és ritmust adott a napjainak. Végül beleegyezett, hogy találkozzon vele. Csak ennyit mondott: „Nézzük meg, mi lesz.” A fénykép mindent elmond.------ Amikor meglátták egymást, valami különös történt. Két idős lélek, mindkettő a gyász nyomát viselve, kissé bizonytalanul – mégis azonnal vigaszt találtak egymásban. A kutya odabújt az ölébe, mintha mindig is ott lett volna. Anya pedig úgy beszélt hozzá, mint egy régi baráthoz – azzal a gyengédséggel, amely csak abból fakad, aki már sokat szeretett, és sokat veszített.----- Új életet adtak egymásnak. Az a kedves, öreg rottweiler nem csupán otthonra talált – békére lelt. És az édesanyám sem „csak” örökbe fogadott egy kutyát – újra rátalált a szívére. Néha a legszebb szerelmi történetek a legcsendesebbek.