DON KANYAR-JÉGBE FAGYOTT NÉMASÁG

A jégbe fagyott némaság Január szele ma a hideg mellett elhoz egy nyolc évtizedes sóhajt is, amely a végtelen orosz sztyeppékről fúj egészen ide hazáig. Az idő kerekén ma megállunk ott, ahol a történelem jéggé dermedt, és ahol a magyar katonák hite az utolsó lőszerrel együtt veszett el a hófúvásban.----- A Don-kanyar nem egy kanyarulat a folyón, hanem egy óriási, nyitott seb a nemzet testén, melyet a felejtés hórétege próbál eltakarni, de a fájdalom fagyöngyei mindig átütnek rajta. Azon a végzetes napon a hazaszeretet és a kötelességtudat farkasszemet nézett a lehetetlennel. Katonáink nemcsak az ellenséggel harcoltak, hanem az elemekkel is. A tél ott nem fehér takaró volt, hanem egy élesre fent, csillogó bárd, amely könyörtelenül sújtott le az éhes, elcsigázott testekre.----- Minden elveszett édesapa, fiú és testvér egy kioltott gyertya lángja, melyeknek füstje még ma is ott kering a magyar falvak régi házaiban. Ők voltak a gát, amelyet a történelem vihara átszakított, és bár a testüket befogadta az idegen föld, a lelkük mindig hazajár a széllel, nem csak ilyenkor január közepén. Ma nem a számokról – a kétszázezer sorsról – beszélünk, hanem a néma és felemésztő várakozásról, ami asszonyok ezreinek arcára vésett mély barázdákat.----- Az emlékezésünk ma legyen egy olyan híd, mely a Duna partjától a Don jeges partjáig ér, és amelyen mi, kései utódok, a tisztelet virágaival vonulunk most végig. Legyen emlékük olyan maradandó, mint a kő, és olyan tiszta, mint az a hó, amely egykor eltakarta utolsó álmukat. Írta: Felső Tamás