DROGOS A BARÁTNŐM

Valamikor év elején hasított belém a felismerés, hogy drogos a barátnőm, de sajnos még akkor sem ismertem fel, hogy mekkora is a probléma. Elbagatellizáltam a dolgot, és vakon hittem Neki, vakon hittem benne, hogy együtt, csupán ketten megálljunk a helyünk, és majd megoldjuk, mint annyi mindent. Emlékszem milyen jól esett, hogy fölismerte magában a függőséget, és hogy mennyire akarta, hogy javuljon a helyzet. Azóta Ő és én majdnem minden nap beszéltünk telefonon, hosszú időket, és ha nem hívott, tudtam, hogy baj van. Az első nekifutás nem tartott túl hosszú ideig. Talán két hét, de még annyi sem, aztán bujkált előlem, nem jelentkezett, mert ahogy később elmondta, szégyellte előttem. Pedig nem kellett volna, mert hiába győzött a drog, én támogatni akartam Őt, ahogy csak tudtam. Aztán a második nekifutás tartott a leghosszabb ideig. Másfél hónap volt körülbelül. Ezalatt Ő maga jelentkezett a drogambulanciára, ahol segítséget kért, és már pszichológusi segítséggel próbáltunk meg úrrá lenni a drogon. Az az igazság, hogy ekkor hibáztam. Úgy éreztem elég erős ahhoz, hogy tiszta is maradjon, mert őszintén csodáltam azt, ahogy napról napra tiszta marad, annak ellenére, hogy a drogos kis barátnője, akit most hadd ne jellemezzek följárkált hozzá. Kicsit féltem attól, hogy visszaesik, de sajnos nem tettem semmit, annyira bíztam az erejében, de sajnos hiba volt. Mégsem Őt hibáztatom, hanem azt a csajt, aki nem tartotta tiszteletben az ő erőfeszítéseit, hogy tiszta is maradjon. Láttam rajta, hogy annyira távol akar maradni ettől az egésztől, de valahol valami eltörött, és már nem tudom, hogy mikor volt még igaz a tisztasága, és mikortól hazudott. Mert sajnos átvert, engem, a párját, átverte a családját. Azóta sokszor úgy éreztem magam, mintha egy körhintán volnánk és kéz a kézben száguldanánk, mert ő azt hazudta, hogy tiszta, aztán bevallotta, hogy nem volt az, és én rettegve kerestem rajta a drogozás jeleit. Sajnos így sem vettem időben észre. Pedig így visszagondolva olyan egyértelműeknek tűnnek: kóros hirtelen fogyás, a szem jár ide-oda, a pörgés, a hirtelen érzelemkitörések, a bőre színének elszürkülése. Hinni akartam benne, hogy tudunk segíteni, de sajnos nem tudtunk. A barátnőmet hosszas huzavona és libikóka után végre sikerült szakértő segítségére bízni. A párja, (akit ugyanúgy megvezetett, mint engem) pár napja elvitte orvoshoz, ahol azonnal bent is fogták elvonókúrára. Egy helyre, ahol megpróbálnak neki segíteni, mert én sajnos elbuktam. Itt világosították fel Őt és a párját is, hogy mekkora a baj. Kevesebb, mint egy éve van, ha így folytatja. A szervei rámentek a "szipogásra", és csak remélhetjük, hogy nem akkora a baj még, és minden visszafordítható. Nem akarom elveszíteni a barátnőmet, és nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, és haraggal azokra, akik újra és újra visszarángatták. Most jó helyen van, ez az utolsó esélye. Annyira félek, mert ha megszökik, akkor ezt a kicsi reményt is elveszítjük, mint amennyi most van, és már nem fogják visszafogadni... Nem akarom, hogy meghaljon.