MAGÁNYBAN

MÁR CSAK A CICÁIMMAL BESZÉLGETEKTeljesen egyedül, mégis családban... Éreztetek már ilyesmit? Én már igen. Most is ezt érzem... Két gyerek... elcsesztem... tudom, de későn jöttem rá. Nem merem azt mondani, hogy megbántam a gyerekeimet, mert imádom őket. De másképp csinálnám, ha újra kezdhetném... Magányban... Hogy is írjam le ezeket a dolgokat, hiszen eddig még be sem mertem vallani, mit érzek... Van családom...férjem, gyermekeim... mégis olyan egyedül vagyok. Tudom, ez kissé ellentmondásos, de tényleg így van. 22 éves vagyok. Korán házasodtam, jöttek a gyerekek, minden megváltozott. Az addigi nyugodt életem teljesen felborult. Ráadásul nem is vagyok szerelmes...még soha sem voltam az igazán. Pedig én is úgy képzeltem pici koromban, hogy eljön a szőke herceg, akit nagyon fogok szeretni, és ő is engem, ehelyett dacból hozzámentem az akkor aktuális barátomhoz, aki most már a férjem, mellesleg jó férj, és jó apa, csak nem szeretem. Illetve nem úgy... És mostanság döbbenek rá egyre jobban, hogy én szerelmes akarok lenni.... érezni akarom a borzongtató érzést, amiről mesélnek mások... érezni akarom azt az édes izgalmat, ami megédesíti a szánkat egy csóknál. Még menyasszonyi ruhám sem volt. És lagzim sem. Olyan, mintha meg sem történt volna....csak a nevem emlékeztet arra a napra. Csak mi voltunk, meg a tanúk. Templomi esküvőnk sem volt... csak aláírtuk a papírt, mert mérges voltam anyámra, amiért mindig prédikált, hogy hagyjam a fenébe ezt a kapcsolatot... Most már hagynám én, de...nem tehetem meg sem a gyerekekkel, sem a férjemmel. Ő nagyon jó férj...szeret is.... dolgozik, rendes, kedves, odaadó, csak nem vagyok szerelmes. Ilyenkor mit tehet az ember? Várjak? Hátha találkozok az utcán a Nagy Ő-vel, vagy törődjek bele a sorsomba, hogy két gyerek mellett, akiket imádok persze. Egy elcseszett házassággal senki nem fog rám nézni.... Ki tudja? Irigylem a korombeli lányokat...még máshogy csinálhatják, még nem rontották el az életüket.... még bulizgatnak...pasiznak, szerelmesek.... még élnek.