Zuhanó éjek törnek hitvány életemre,
s a jelen fájó percei,
mint keselyűk a rothadó tetemre
úgy szállnak szégyen-fejemre.
Nélküled.
Forró könnyeim mély utat vájnak arcomon,
s nem törli már le hűs kezed.
Csak a vak félelem lóg a falakon,
és eltűnik köztük alakom.
Nélküled.
Karjaim helyett, szívem percenként átkarol.
Képzelt árnyadba kapaszkodom.
De tűnő kezed a semmin áthatol
s már csak a nem igaz látható.
Nélküled.
Szétfoszlottak a múltban szőtt törékeny vágyak,
s eltűnök én is a semmiben.
Előtted állva engem csak vádak,
és nem ölelések várnak.
Nélküled.
Összeforrt tükreimben a régi arc,
visszanéz rám... majd sírni kezd.
Sima üvegén egy hajszálnyi karc
jelzi, hogy nekem: élni harc.
Nélküled.
Bánom, amit tettem. A pokol kínjai várnak,
ha Te nem segítesz nekem.
Az erkély alatt rettegések járnak
s meghalok, ha újra bezárnak.
Nélküled.
Nem akarok már semmit. Erre nincs bocsánat.
Maradsz eltűnt mindenem: Te.
És most a büntetés első szavára
vastag falak nőnek a szobára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése