A TSAVO WEST NEMZETI PARK,VÍZ EMBERE.

A képen látható férfi Patrick Kilonzo Mwalua, akit gyakran „Tsavo vízembereként” emlegetnek. Kenya természetvédője nemzetközileg arról vált ismertté, hogy teherautókkal szállított vizet a Tsavo West Nemzeti Park kiszáradt vadvilágának súlyos aszályok idején. Mwalua olyan állatokat vett észre, mint az elefántok, zebrák, bivalyok és antilopok, amelyek a kiszáradt vízforrások miatt szenvedtek. Válaszul minden nap vízszállító teherautóval kezdett feltölteni a rezervátum mélyén található mesterséges itatóhelyeket.---------- Erőfeszítései során gyakran napi 3000–12 000 gallon (11 000–45 000 liter) friss vizet is szállított, a körülményektől függően. Ezt a kezdeményezést 2016 körül indította el, kezdetben saját maga finanszírozta. Később, miután egy GoFundMe kampány révén globális figyelmet kapott, a világ minden tájáról érkező emberek hozzájárultak ahhoz, hogy teherautói működjenek.-------- A munka kritikus fontosságú volt a vadvilág túlélése szempontjából, különösen Kenya súlyos aszályos időszakaiban, amelyek az éghajlatváltozás miatt egyre gyakoribbak. Mwalua a helyi közösségek, különösen a gyerekek vadvédelmi ismereteinek bővítésén is dolgozik. Munkáját számos természetvédelmi csoport és hírügynökség, például a BBC, a CNN és a National Geographic is méltatta.

EGY APA,KINEK A KÉT FIA SEM JELENT SEMMIT...

Egy apa, kinek a két fia sem jelent semmit... - Nincs értelme már az életemnek, semmi célt nem látok magam előtt - mondta az édesapa. - Van két fiad! Ez nem elég értelem és cél?? - kérdeztem. - Csak addig volt célom ez, míg felneveltem őket. Ezt már nem bírtam tovább hallgatni, zokogva és a dühtől remegve kirohantam a teraszra. Egy apa, kinek a két fia sem jelent semmit------- Élettársammal immár 5. éve élünk együtt. Tudunk egymásról egy s mást, rosszat is jót is. Ismeri a múltam és én is az övét. Ez a fiú jelenti nekem az életemet, a fényt és a jövőt. Ő is boldog velem, minden olyan jó lenne, ha nem árnyékolná be egy "aprócska" dolog az életünket. Amikor összehozott minket a sors, a barátomnak már akkor sem volt valami békés családi élete. Édesanyja és az öccse aranyat érnek. A gond az édesapjával volt. Alkoholista. Erről - gondolatom szerint - nem is kell sokat beszélnem, mert mindenki tudja, aki alkoholfüggő, az miként viselkedik és rosszabb esetben mennyire teszi tönkre az egyébként szép és kiegyensúlyozott családi életét. Öt évvel ezelőtt, amikor én a családjukba kerültem, anyósom rengeteget bánkódott, panaszkodott nekem, hogy a férje milyen ember lett. Iszik, ráadásul munkanélküli - az állását is ez miatt veszítette el, pedig vezető pozícióban dolgozott.-------- Próbáltak rajta segíteni nem is kevesen. Intéztek neki elvonókúrát is, ahonnan elszökött. Nem érdekelte semmi és senki, ment a saját feje után. Aprópénzért könyörgött minden este a párom szobája ajtajánál. Hol kapott, hol nem. Nem egyszer történt az sem, hogy ittasan elesett valahol a városban és a kórházba kellett menni érte. Borzalom.------- Én magam sosem voltam ilyen helyzetben, nem tudtam milyen együtt élni egy alkoholistával. Most már tudom. Pedig semmi oka nem volt rá. Mind a két fia szép és okos, iskolázottak. Felesége gyönyörű és hűséges asszony. A legfájdalmasabb az egész történetben, hogy még ha a feleségét már nem nézte semmibe, legalább a két fia érdekelte volna.------- Értük és miattuk igen is képes lett volna felfüggeszteni a mértéktelen ivást. Anyósomnak elege lett ebből az életből. Bejelentette: elköltözik albérletbe, megyünk-e vele? Egyikünk sem habozott a válaszadással. Már aznap össze is pakoltunk. Párom öccse és édesanyja albérletbe mentek, mi pedig kettecskén egy vidéki házba költöztünk. Apósom maradt a házban (ami egyébiránt közös tulajdonban van, ráadásul elég magas összegű kölcsön terheli, amit anyósomtól vonnak le a fizetéséből, mivel a drága apósom munkanélküli). Ez volt az a reménysugár életünkben, hogy a távozásunktól észhez tér, felhagy eddigi életével és bizonyít. Igen, azt hittük. De sajnos máshogy alakultak a dolgok. Lefelé... és még annál is alább--------- Pár hét telt el a költözésünk óta. Maradt minden ugyanúgy, ahogy volt. A lakás elpiszkosodott. Ő maga is. Áramot kikapcsolták, meleg vizet is. Pofátlan módra fogadott be maga mellé hasonló sorsú embereket, mondván, fizetnek neki az otttartózkodásért. Ez sem volt igaz. Nem fizettek semmit, ugyan miből? Számtalan telefonhívás jött felénk, hogy menjünk vissza és tegyünk rendet ott, takarítsunk ki, küldjük el onnan az idegeneket. Semmit nem tudtunk csinálni, uralta a házat. És ez még semmi... Elképzelni sem tudtam, hogy még lehet rosszabb a helyzet, de igen. Teltek a hetek, hónapok és ő egyre lejjebb-lejjebb adta magát. Az alkoholivás megmaradt, de enni már nem nagyon evett. Maximum heti 2-3 alkalommal. Lefogyott. Koldult.--------- Fertőző bőrbetegséget kapott el. Pénzt kéregetett az utcán az emberektől. Nyomozott utánunk, mikor megyünk munkába és ha meglátott bennünket, odajött cigarettát és aprót kérni. Éppenséggel ha mi nem tudtunk neki adni semmit, akkor a párom munkatársától kért. Szégyen. Éjt nappallá téve hajtogatta a maga verzióját, hogy őt kell sajnálni, semmiről sem tehet. Párom számtalanszor ment el hozzá beszélgetni. Semmit sem ért vele. Saját magát zaklatta fel lelkileg. Eközben egy tragédia is történt, elhunyt apósom édesanyja és szerintem ez volt az utolsó csepp a pohárban. Innentől kezdve jött a pokol. Mert igen, ezektől még mindig van rosszabb!-------- Látták nem kevesen őt aludni a városban padokon. Többször vitték a sürgősségi betegellátóba, mert megverték - sok embernek tartozik pénzzel. A lakást kifosztották. Elvittek mindent, vagy eladta pár száz forintért. Egy ágy maradt és a többszáz boros üveg szanaszét a földön. Ürülékek és ételmaradékok a parkettán. Hajléktalanok az ágyon és még sorolhatnám. Utoljára ekkor voltunk nála. A párom, én és apósom voltunk ott. Ismervén magam tudtam, hogy nem fogom tudni megállni, hogy ne mondjak semmit erre a látványképre. Nem is fogtam be a számat, párom már csitított engem. Após csak ült a konyhán és lesett maga elé.--------- - Apu. Mi ez az élet? Hogy lehet így élni? - Nincs értelme már az életemnek, semmi célt nem látok magam előtt - mondta az édesapa. - Van két fiad! Ez nem elég értelem és cél?? - kérdeztem. - Csak addig volt célom ez, míg felneveltem őket. Ezt már nem bírtam tovább hallgatni, zokogva és a dühtől remegve kirohantam a teraszra. A további párbeszédet már nem hallgattam. Rosszul lettem, mert akárhogy is szeretném megérezni, mit érez a párom, úgysem fogom tudni. A lelkét marja szét ez a nagyon rossz érzés és én csak azt látom, hogy próbál nem gondolni erre a problémára, de belül szétrágja valami... És a tudta, hogy mennyi ember próbált rajta segíteni még az elején. Kérdésemre annyit szokott mondani a párom: sajnálja és gyűlöli. Apósom testvére már végleg lemondott róla. Számára tabu az egész téma.

EGY SUGÁRNYI FÉNY.

Nem adott ki egyetlen hangot sem. Nem rángatta a láncot, nem vonyított, nem próbált elvonszolódni a fájdalomtól… Csak feküdt a hideg földön, állát a poros betonba nyomva, elernyedt nyelvvel és sűrű habbal a szájánál. Szemei tágra nyíltak, mintha megfagyott képek lennének — az egyikben könny csillogott, a másikban néma könyörgés dermedt meg a szenvedés végéért. Az emberek elhaladtak mellette: volt, aki elfordította a tekintetét, volt, aki gyorsított léptein, más meg suttogta: „biztos veszett”, és félt közelebb menni. De ő egyszerűen csak haldoklott. Nem rögtön, nem azonnal — hanem lassan, gyötrelmesen, szinte észrevétlenül a világ számára.-------- Nyakán rövid, rozsdás lánc lógott. Valaha valaki odacsatolta, „őrzőnek” szánva. Annak az embernek ő nem volt barát vagy élő lélek — csupán udvarvédő. Aztán, úgy tűnik, büntetés, düh vagy egyszerű közöny kínzássá változtatta az életét. Nem ismert szavakat arra, ami vele történt. Nem értette, hogy a fájdalom lehetne rendellenes is. Számára eltűnt az ételes tál illata, egy csont öröme vagy egy ismerős hang. Csak a szűk, egy méteres kör maradt, ahol a földön és a rozsdás vason kívül semmi más nem létezett. Közelben gyerekek hangjai hallatszottak, autók suhantak el, szirénák vijjogtak. De mindennek már nem volt jelentősége. Az ő világa a lánc határáig szűkült. Ott nem volt helye sem reménynek, sem jóságnak. Csak a por, a perzselő nap és a fémes íz a torkában.---------- És akkor történt valami, amit már nem várt. Valaki mégis megállt. Egy nő volt az — egyszerű, táskával, szandálban. Elment volna mellette, de megdermedt, ahogy meglátta. Letette a táskát, mellé guggolt, és halkan megszólalt: — Istenem… hiszen te még élsz…---------- És ő alig észrevehetően megrándította a fülét. Épp csak annyira, de ez elég volt ahhoz, hogy elkezdődjön élete új fejezete.A nőt Annának hívták. Negyvenhárom éves volt. Sietett haza a piacról, csirkét és zöldséget vitt a családjának. De amikor meglátta ezt a csontsovány ebet, olyan volt, mintha jeges tű fúródott volna a szívébe. Nem tudta, mit tegyen: menhely, állatorvos, vajon ki vállalná a segítséget? De elmenni nem tudott. Hívott egy taxit, meggyőzte a sofőrt, hogy nem veszélyes, bebugyolálta a kutyát egy régi plédbe. Ő nem ellenkezett. Csak egyszer rándult meg, amikor Anna keze a lánchoz ért. Akkor Anna óvatosan levette azt, és a szemetesbe dobta.------------ A klinikán a diagnózis úgy hangzott, mint egy halálos ítélet: súlyos mérgezés, minden bizonnyal vegyszerrel. A túlélés esélye — legfeljebb tíz százalék. Az orvos nyíltan megmondta: „Ez nem kutya, hanem egy árnyék. Lehet, hogy nem éli meg a reggelt.” De Anna nem hátrált meg. Aláírta a papírokat, megvette a gyógyszereket, és ott maradt mellette. Egész éjjel ült, hallgatva a nehéz légzését. És egy pillanatban a kutya felemelte a fejét, és először nézett közvetlenül rá. Hosszan, figyelmesen. És nem fordította el a tekintetét.--------- Így kezdődött a visszatérése. Egy hét, aztán kettő… elkezdett enni, majd próbálkozott felállni, remegő lábakkal odament Annához, amikor hívta. A nevét már azon az első éjszakán megkapta — Sugár. „Mert — mondta Anna — bármilyen sötétségben kell, hogy legyen legalább egy sugárnyi fény.” Három hónap múlva már egészen más volt. Még mindig sántított, a bundája sem nőtt vissza teljesen, de már örült az életnek. Csóválta a farkát, sétálni ment, leült a balkonon Anna mellé, amikor az teát ivott. Lassan a fiának is kezdett megbízni, a szemébe nézett. És néha sírt — igazi könnyekkel. Az örömtől, az elfogadástól, attól, hogy észrevették és befogadták--------- Két évvel később Sugár Annával és a családjával él. Idegenekben nem bízik, ugat a szokatlan alakokra, de ha egyszer megsimogatják a fülei között, teljes testével odabújik. Mert tudja: át lehet élni a láncon töltött poklot, és mégis el lehet jutni ahhoz az emberhez, aki a sajátjává válik. Anna falán ott lóg egy fénykép — az a bizonyos, amelyen soványan fekszik, habbal a száján, lánccal a nyakán. Nem veszi le. Számára ez emlékeztető: a csoda ott kezdődik, ahol valaki megáll, és kinyújtja a kezét. És ha megkérdezik, miért tette, Anna egyszerűen így felel: — Mert másképp nem tudtam volna megbocsátani magamnak. És ő sem élte volna túl. Most viszont van otthona. És nekünk van egy szívünk, amely újra képes hinni.

VIDEO CLIP VÁLOGATÁSOM

LAGZI VÁLOGATÁS 3