RAVATALOZÓ TEMETÉS

AZ EMBBER LASSAN BEGÉRTÍ A VILÁGOT....ÉS AZTÁN HAZATÉR---„A csendben mindig ott marad egy lépésnyom – azé, aki előttünk járt.”Összefont történet – az élet két kapujaA szobám ablakából kinézve minden reggel a felkelő nap sugarai simogatják az arcomat. Ilyenkor mindig eszembe jut, milyen halandó is az ember. Amíg fiatal voltál, esküvőkre jártál – most pedig temetésekre. Az élet körforgás: születünk, élünk, szeretünk, majd egyszer elmegyünk. A ravatalozó csendje és a temető öreg fái mind ezt suttogják.Településünkön van egy gyönyörű ravatalozó. Sokszor elgondolkodom, mennyi ember feküdt már ott utolsó útjára készülve. Falun mindenki ismer mindenkit, mindenki tudja a másik örömét, bánatát, titkát. A ravatalozóban pedig ez mind egyszerre jelen van: az emlékek, a kérdések, a miértek. A gyertyák fanyar illata, a zsoltárok halk éneke, a lélekharang csengése – mind az emberi élet végső rezdülései.És mégis, ugyanebben a faluban, ugyanebben az életben egyszer csak megjelenik valami egészen más: egy apró, pici élet, amely még csak most kezdődik.ét napja kapálás közben találtam meg a kis vadnyulat a kertünkben.------- Egy szürke kis gomolyagként, magára hagyva. Talán valami küldetése volt – talán az, hogy nálunk maradjon. Amikor felvettem, még fújt rám, de hiába kerestem, sem testvéreit, sem az anyai fészket nem találtam. A kertünkben kutyák járnak, ezért úgy döntöttem: felneveljük.Elmentem a mezőgazdasági boltba, vettem csibehálót, szelep gumit, készítettem kifutót, hoztam kecsketejet. Az egész család kedvence lett – mintha összekovácsolt volna minket. A kis nyuszi, Rozika, először nem akarta elfogadni a cumit, de amikor végre megszopta, olyan öröm volt bennünk, mintha egy új életet mentettünk volna meg.Jóllakottan hancúrozott a heverőn, kis fülét felcsapva. Napközben a kifutójában volt, félárnyékos helyen rágcsált, a szénába bújva szundikált, majd ugrált és játszott. Sok boldogságot hozott a családba, mindenki babusgatta – még a szomszéd kisgyerek is.A szőrének puhasága, a pici orra, a két kis füle, a mozgása… lenyűgöző volt. Ha felvettem, bebújt a szakállamba és a pólóm alá, ott szundikált. Az állatok őszintén szeretnek és hálásak a gondoskodásért. Sok jó tulajdonságot tanulhatunk tőlük.És közben a ravatalozó csendje ott állt a falu szélén, mint az élet másik kapuja. Ahol a lélekharang szól, ahol a búcsúztató hangja felszakítja a fájdalmat, ahol a koporsót körbeállják az unokák, a társ, a gyermek. Ahol lezárják a fedelet, és az ember megérti: nem látják már többé.A fiatalok legtöbbje ezt még nem érti. Nem járnak temetésre, nem ismerik a vírasztás énekeit, nem tudják, milyen az, amikor egy falu együtt gyászol. De ahogy telnek az évek, az ember lassan megérti a világot… és aztán hazatér-----------.Rozika közben nőtt, erősödött, egyre öntörvényűbb lett. Éjszaka felugrott a heverőre, felébresztette a feleségemet, akit anyjának fogadott. Kaparással jelezte, hogy szomjas. Ilyenkor tejmelegítés és szoptatás következett. Ha valaki más mesélné, el sem hinném.Aztán eljött a nap, amikor elengedtük. A kertben, ahol megtaláltam. Fülét hátracsapva, boldogan futott – élvezte a szabadságot. Reméljük, egyszer sok kis nyuszival tér majd vissza. Meg is sirattuk.És ott, abban a pillanatban, amikor a kis nyuszi eltűnt a bokrok között, megértettem valamit:Az élet két kapuja ugyanazt a fényt engedi be.A ravatalozó csendje és a kert szabadsága ugyanarról mesél:hogy mindenki hazatér egyszer – ki a földbe, ki az erdőbe, ki az emlékezetbe. Csak szólj.