FÁJÓ SZAKÍTÁS---Vannak búcsúk, amelyekre fel lehet készülni. És vannak olyanok, amelyek váratlanul érnek, és egyik pillanatról a másikra darabokra törik a szívünket.Egy szakítás soha nem csak két ember különválásáról szól. Magával viszi a közös terveket, az együtt megélt pillanatokat, az álmokat és mindazt, amit a jövőről elképzeltünk.Ilyenkor a csend hangosabb minden szónál. A jól ismert helyek üresebbnek tűnnek, az emlékek pedig újra és újra visszatérnek. Az ember keresi a választ a kérdésekre, amelyekre talán nincs is válasz.De ahogy múlnak a napok, a könnyek lassan erővé válnak. A fájdalom nem tűnik el egyik napról a másikra, de megtanulunk együtt élni vele. És egyszer majd rájövünk, hogy minden lezárt fejezet egy új kezdet lehetőségét is magában hordozza. Aki igazán szeretett, az nem felejt. De idővel megtanul újra mosolyogni.
-ÉLET, SZÜLETÉS, HALÁL: ÉRDEKES SZEMSZÖGBŐL---Egy gyertya lángja megszületik, világít, majd egyszer kialszik. Talán az emberi élet sem sokkal különb ennél.Megérkezünk a világra, nyomot hagyunk mások szívében, szeretünk, remélünk, álmodunk, majd eljön a pillanat, amikor tovább kell mennünk egy ismeretlen úton.Mégis, ahogy egy gyertya lángja sem vész el nyomtalanul, úgy azok emléke sem tűnik el, akik valaha fontosak voltak számunkra. Tovább élnek a történetekben, a fényképekben, a mosolyokban és a szívünkben.Az élet mulandó, de a szeretet időtlen. A születés és a halál között ott van az élet. Rajtunk múlik, mennyi fényt adunk közben másoknak.
KÜZDELEM A RÁKKAL, KÉT GYERMEKES ÉDESANYAKÉNT---Azért írom ezt a bevezetőt, hogy mindenki vegye komolyan a testünk jelzéseit. És mindig hallgatni kell a belső hangra, a megérzésekre. Mert azok segítenek nekünk, csak hallgassunk rájuk. Nem szabad félni, mert akkor már be is vonzzuk magunknak a rosszat. Nálam is ez történt. Rettegtem a ráktól. Rettegtem, hogy egy nap azt mondják nekem: rákos vagy, és attól is rettegtem, hogy beteg lesz a gyermekem. Ez is bejött, sajnos...Van olyan harc, amelyet nem önmagáért vív az ember.Van olyan harc, amelyet a gyermekeiért vív.Amikor egy édesanya szembesül a betegséggel, nem elsősorban a saját fájdalmát érzi. Sokszor az első gondolata az, hogy mi lesz azokkal a kis kezekkel, amelyek belé kapaszkodnak, amelyek tőle várják az ölelést, a biztonságot és a szeretetet.A képen egy felnőtt kéz és egy gyermek apró keze találkozik.Két világ ér össze.Az egyik védeni akar.A másik feltétel nélkül bízik.A rák elleni küzdelem nem csupán orvosi kezelésekből, vizsgálatokból és nehéz napokból áll. A legnehezebb csata sokszor a lélekben zajlik. Mosolyogni a gyermekek előtt akkor is, amikor belül félelem lakozik. Erősnek maradni akkor is, amikor az ember legszívesebben sírna.Mégis minden reggel új reményt hozhat.Egy gyermek mosolya.Egy ölelés.Egy kedves szó.Egy újabb nap együtt.Mert az anyai szeretet olyan erő, amelyet sem betegség, sem fájdalom nem tud legyőzni.Ez a fénykép számomra nem a betegséget jelképezi.Hanem a szeretetet.Azt a köteléket, amely anyát és gyermekét összeköti a legnehezebb időkben is.Minden édesanyának, aki betegséggel küzd: ne veszítsd el a reményt. A szeretet sokszor erősebb, mint gondolnád. A legkisebb kéz gyakran a legnagyobb erőt adja ahhoz, hogy tovább menjünk az úton.
Vajon mitől függ boldogságunk?--„A boldogság nem mindig a nagy dolgokban rejtőzik. Néha elég egy őszinte mosoly, egy kedves szó vagy egy szép emlék, hogy szebbé tegye a napunkat.”„A boldogság ott kezdődik, amikor megtanulunk mosolyogni az élet apró csodáin.”Vajon mitől függ boldogságunk? - tesszük fel a kérdést nap - mint nap magunknak vagy akár barátainknak, ismerőseinknek.---Születésünktől kezdve haladunk a nekünk kijelölt útvonalon, vagy az évek során saját magunk alakítjuk sorsunkat?Vajon mitől függ boldogságunk?Számtalanszor teszem fel magamnak a kérdést, mely úgy kezdődik, hogy mi lett volna, ha így vagy úgy, netán másképp cselekszem, más úton haladok? Utána persze mindig ráeszmélek, hogy felesleges ilyen dolgokkal foglalkozni, mert úgyis minden úgy történik, ahogy annak lennie kell, "ahogy az meg van írva a nagykönyvben". Mégis úgy gondolom, mindig van választásunk, habár a lényegen nem változtat.------------ Sokszor kerülünk döntés elé, és mindannyian, érthető módon a legjobb döntés meghozatalára törekszünk. De honnan tudjuk, hogy melyik a legjobb döntés? Ezt sem tudhatjuk. A lényeg az, hogy próbálunk tudatosan úgy élni, hogy a legkevesebb probléma merüljön fel életünkben.Lehet, hogy nem mindannyian rendelkezünk ezzel a tulajdonsággal, mégis törekszünk rá.A boldogsághoz nincs általános recept, hiszen mindannyian különbözünk, és másként éljük meg hérköznapjainkat, a világ eseményeit, és másképpen is gondolkodunk. De ha megpróbáljuk úgy irányítani az életünket, hogy átgondolva hozzuk meg döntéseinket, elfogadjuk és meghallgatjuk a másik véleményét, akkor hozzájárulhatunk saját életünk jobbá tételehéz, ---------sajátboldogságunkhoz.Természetesen jó néha "meggondolatlanul" cselekedni, és nem szabad minden lépésünket előre megtervezni, mert meg kell találni minden perc szépségét, és tudnunk kell nevetni akkor is, ha arra nincs is okunk.Ha megtaláljuk a kellő egyensúlyt, nagyban hozzájárulunk boldogságunkhoz. Céljaink, vágyaink elérése, amire minden percben törekszünk, a boldogság alapjait képezik.A nőket számos dolog tudja boldoggá tenni. Sokszor elég egy mosoly, egy apró figyelmesség.Mert számos dolog létezik, mely mosolyt csalhat arcunkra, lelkünkbe, a szerelmetes férfitól, egy kedves gesztus (egy szál virág, egy ölelés...)Ha másokkal jót teszünk, vagy ha a hozzánk közelálló személyek sikeresek, boldogok.---------- Írhatnám tovább ezen apróságokat, mégis a lényeg, hogy észrevegyük ezeket a dolgokat, és úgy fogjuk fel a velünk történteket, mint énünk részét, a lehetőlegjobbat kihozva belőle.Nem lehet minden tökéletes, és néha úgy látjuk, érezzük, nincs tovább, de eső után ne a tócsákat, hanem a szivárványt vegyük észre!
Papus ugye meggyógyulsz?---„A szeretet nem csodatevő varázslat, de erőt ad a legnehezebb napokban is. Amíg szeretünk és remélünk, nincs olyan sötétség, amelyben ne ragyogna egy kis fény.” ---A papám mindjárt hetven éves. Nagyon szeretem. Most három hónapig volt kórházban, tüdőgyulladás és mellhártya gyulladás miatt. Anyuék nagyon sokat sírtak itthon, és tudtam, hogy nagy a baj. Viszont egyszer csak (három hónap után) anyu azzal a jó hírrel fogadott, hogy papa haza jön!!!Annyira boldog voltam, hogy végre itthon lesz a papa, annyira vártam haza! Az én papám mindig mosolyog, az én papám mindig viccelődik, vagy veszekszik velünk, ami nem baj, mert olyankor igaza is van. És most amikor újra magamhoz ölelhettem, összeszorult a szívem.----------
Nem gyógyult meg, de anya azt mondja, az orvosok nem tudnak segíteni, mert nem találják az okát, hogy papus mitől beteg. Mami is mondta, hogy majd itthon megerősödik papa, és minden rendben lesz. A nagy pocakjából semmi nem maradt, nagyon sokat fogyott, és nagyon sápadt az arca. Az erős karjai gyengék, amikor papa mindig olyan erős volt! Nagyon sokat változott. Néztem a nagy barna szemeit, és az jutott eszembe, hogy mennyire szeretem a tekintetét. Mindig olyan melegséget árasztott. Most eltűnt a huncut mosoly az arcáról, a szemeiben azt látom, -Látod, kisunokám, megöregedtem.- és én nem akarom ezt látni! Annyira szeretnék a fáradt, lefogyott testéhez hozzábújni, hogy érezze, majd én erős leszek kettőnkért is, én majd adok neki annyi ölelést, és melegséget, hogy újra ragyogjon a szeme!--------- Én nem akarom, hogy papa szomorúnak lásson, én azt akarom, hogy mosolyt csaljak az arcára! Én azt akarom, hogy újra veszekedni legyen kedve velem! Amikor összeráncolja a szemöldökét, és úgy csinál, mintha nagyon mérges lenne. Persze tudom, hogy nem nagyon mérges, de én meg úgy csinálok, mint aki elhiszi. Most nem is veszekszik, csak fekszik, és látom, hogy nagyon gyenge. Én azt kérem karácsonyra, hogy minden legyen úgy, mint régen! Remélem, hogy papa is ezt akarja, és nem is kell más! Ugye meggyógyulsz papa? Ugye te is akarod, hogy jókat nevessünk, mint régen? Jól esett leírnom, hogy aggódom papáért. Anyu mindig azt mondja, hogy az adott szónak és írásnak ereje van, hát kérlek Istenem, akkor figyelj ide rám! Szükségem van a nagypapámra, és maminak, és anyunak, és mindenkinek a családból! Adj neki légyszives erőt, hogy meggyógyuljon, mert fáj a szívem, hogy ő szomorú.Vannak történetek, amelyeket nem lehet könnyek nélkül elolvasni. Ez is ilyen. Amikor először találkoztam Papus történetével, hosszú ideig nem tudtam szabadulni a gondolattól: mennyi erő, szeretet és remény fér el egy család szívében. ----------Le kellett írnom a gondolataimat, mert eszembe jutott, mikor anya szokta mondani, hogy "ebben a pillanatban a világban sok ezer ember nevet egyszerre" vagy "ebben a pillanatban sok ezer puszi csattan el a világban" és arra gondoltam, hogy ebben a pillanatban sok ezer gyerek sír egyszerre, mert félti a nagypapáját. Nekik üzenem, hogy erősnek kell legyünk és erőt adni, mert most látom, hogy anyunak és a mamának sincs elég. Ők, amikor azt hiszik nem látom, vagy nem hallom, akkor sírnak, és én megint úgy csinálok, mint aki elhiszi, hogy nincs baj. De tudom, hogy valami más lett, és szeretném megváltoztatni! Tizennégy éves vagyok, tudom, hogy varázslat nincs, de a csodákban hiszek, és a szeretet csodákra képes!
Ez a bejegyzés nemcsak egy betegségről szól, hanem az összetartozásról, a hitről és arról a csodálatos akaratról, amellyel az ember minden nap újra feláll a nehézségek ellenére.Kívánom, hogy Papus története mindannyiunkat emlékeztessen arra: amíg szeretet vesz körül bennünket, addig mindig van okunk reménykedni.„A remény néha csak egy halk szó: holnap. De ebben az egyetlen szóban benne lehet az egész világ.”
EGY KISFIÚ DOMINIK EMLÉKÉRE---Ma egy sír előtt álltam a kisvárdai temetőben.Csend volt. Csak az őszi fák susogtak a napsütésben, és a mécsesek némán őrizték egy kisfiú emlékét.Nem ismertem Dominikot.Nem tudom, milyen volt a hangja, hogyan nevetett, milyen játékokat szeretett, vagy miről álmodott. Mégis, amikor megláttam a fényképét a sírkövön, összeszorult a szívem.A gyermekeknek élniük kellene. Futniuk a mezőn, labdát kergetni, iskolába menni, felnőni, és egyszer majd maguk is családot alapítani.Egy gyermek sírja előtt azonban minden szó kevés.Ott maradnak a szülők kérdései, a kimondatlan mondatok, a hiány, amelyet sem az idő, sem a vigasztaló szavak nem tudnak teljesen betölteni.Néztem az angyalokat a síron, és arra gondoltam, hogy talán ezért helyeznek ennyit egy gyermek nyughelyére. Mert a szülő szíve nem tudja elfogadni, hogy a szeretetnek vége lehet. A szeretet tovább él a virágokban, a mécsesek fényében, az emlékekben és az imákban.Ma idegenként álltam Dominik sírjánál.Mégis lehajtott fejjel távoztam.
Mert egy gyermek emléke előtt nem lehet közömbösen elmenni.Aludj békében, kis Dominik. Legyen könnyű számodra az ég végtelen kertje, és adjon erőt az emlékezés azoknak, akik a földön tovább hordozzák a szeretetedet.
Egy édesanya könnyei---
Tegnap a kisvárdai temető csendes sétányain jártam. Sok sír mellett elhaladtam, de egy előtt megálltam. A vörös gránitból készült síremléken egy fiatal név állt: Pásztor Szabina, 1989-2015.Néztem a szív alakú emlékművet, a virágokat, a mécseseket, és arra gondoltam, milyen mérhetetlen fájdalom lehet egy édesanya szívében, amikor a gyermeke nevét olvassa egy sírkövön.A természet rendje szerint a gyermek búcsúztatja el a szülőt. Amikor azonban fordítva történik, arra nincsenek igazán szavak. Maradnak az emlékek, a fényképek, a közös nevetések, a becéző szavak, amelyek örökre ott élnek a szívben.A nyilvánosan elérhető emlékoldalon ez áll: „Sohasem feledünk drága Szabina. Szeretünk téged.” Ezek az egyszerű szavak többet mondanak minden hosszú beszédnél. Benne van egy család szeretete, hiánya és örök ragaszkodása.Ott álltam idegenként a sír előtt, mégis könny szökött a szemembe. Nem ismertem Pásztor Szabinát, de éreztem azt a szeretetet, amely ezt a síremléket körülveszi. Egy fiatal élet emlékét, amelyet az idő nem tud eltörölni, mert azok szívében él tovább, akik szerették.Az édesanyák talán soha nem felejtenek. Minden születésnap, minden ünnep, minden csendes este magában hordoz egy emléket. A szeretet azonban erősebb az idő múlásánál. Ezért gyúlnak újra és újra a mécsesek, ezért kerülnek friss virágok a sírokra, és ezért hangzik el újra meg újra ugyanaz a halk mondat:„Nem feledünk. Mindörökké szeretünk.” NYUGODJÁL BÉKÉBEN,ÖRÖKKÉ ÉLSZ A SZÍVEMBEN -SZÉPEM-DRÁGA KISLÁNYOM SZABINA.
Ha valaki megkérdezné tőlem, ki vagyok, talán nem is tudnék egyetlen mondattal válaszolni.Egy ember vagyok, aki sok mindent megélt. Voltak k...
