EGY KISFIÚ DOMINIK EMLÉKÉRE

EGY KISFIÚ DOMINIK EMLÉKÉRE---Ma egy sír előtt álltam a kisvárdai temetőben.Csend volt. Csak az őszi fák susogtak a napsütésben, és a mécsesek némán őrizték egy kisfiú emlékét.Nem ismertem Dominikot.Nem tudom, milyen volt a hangja, hogyan nevetett, milyen játékokat szeretett, vagy miről álmodott. Mégis, amikor megláttam a fényképét a sírkövön, összeszorult a szívem.A gyermekeknek élniük kellene. Futniuk a mezőn, labdát kergetni, iskolába menni, felnőni, és egyszer majd maguk is családot alapítani.Egy gyermek sírja előtt azonban minden szó kevés.Ott maradnak a szülők kérdései, a kimondatlan mondatok, a hiány, amelyet sem az idő, sem a vigasztaló szavak nem tudnak teljesen betölteni.Néztem az angyalokat a síron, és arra gondoltam, hogy talán ezért helyeznek ennyit egy gyermek nyughelyére. Mert a szülő szíve nem tudja elfogadni, hogy a szeretetnek vége lehet. A szeretet tovább él a virágokban, a mécsesek fényében, az emlékekben és az imákban.Ma idegenként álltam Dominik sírjánál.Mégis lehajtott fejjel távoztam. Mert egy gyermek emléke előtt nem lehet közömbösen elmenni.Aludj békében, kis Dominik. Legyen könnyű számodra az ég végtelen kertje, és adjon erőt az emlékezés azoknak, akik a földön tovább hordozzák a szeretetedet.