2021 December 12. Felébredtem, amikor megszólalt a telefon, hallottam, hogy apukám azt mondja: - Ne hülyéskedj! Mentőt hívtál? Hirtelen mindenki, akit szeretek, egyszerre jelent meg előttem, és azt már ki sem tudom bogozni, hogy ki milyen szituációban. Gyorsan végigrohantam a házban, hogy ki nincs otthon. Mindenki a helyén.
Akkor már mondta is apu, hogy a testvére telefonált. A nagymamám nem mozdul, merev, és hideg. De én azt gondoltam, hogy majd csak felébred, csak túlzás volt az, hogy hideg. Biztosan csak rosszul van, de majd az orvosok rendbe hozzák. És egyszer csak ott álltam mellette, olyan volt, mint aki aludt, de a haja… Nem volt szépen besimítva a feje alá, ahogy lenni szokott. És más volt, valami megváltozott rajta. Mégis vártam mikor ébred már fel, pedig tudtam, hogy nem fog.---------
Egy könnycsepp sem hagyta el a szememet, próbáltam sírni, mert az volt az „elvárás” de nem ment. És nem azért, mert nem szerettem, de azelőtt egy nappal még karácsonyi ajándékokat vásárolt, csomagolt, és rejtett el előlünk, mint a kicsi gyerekek elől.
Soha nem panaszkodott, nem betegeskedett, soha nem fájt neki semmi, és most hirtelen mi történt? Miért nem ébredt fel? Szerettem volna akkor még utoljára megfogni a kezét, de nem tudtam, éreztem, hogy valami más. Talán akkor már a nagypapám kezét fogta. Még mindig nem sírtam, mert talán fel sem fogtam, és máris temettük, ott volt egy apró kis dobozban. Hamvasztást akart, így is lett, és már nincs sehol az aprócska törékeny nagymamám. A kezei, az arca, mindene… már csak por, és persze rengeteg emlék.---------
Nem szerette a hideget, nagyon nem, és épp a leghidegebb időben, nagy hóesésben, örökre eltemettük a fagyos földbe. Hónapok teltek el, mire az első könnycseppet ejtettem érte. Mert egyre jobban hiányzik, egyre több dolog eszembe jut, amit nem mondtam neki, nem tettem meg érte, nem adtam neki elég puszit, nem öleltem meg elégszer, és nem köszöntem meg neki mindent, amit tett értem. Emlékszem az utolsó találkozásra, a városban futottunk össze, de sietett, mert hideg volt, és gyorsan haza akart érni, nekem is valami dolgom volt. Így csak pár szót beszéltünk. Ha tudtam volna, hogy akkor látom utoljára… Megöleltem volna, de mikor engedtem volna el? Soha. Ilyenkor jövünk rá arra, hogy bárki elmehet, bármelyik pillanatban, és igyekeznünk kell kimutatni az érzéseinket, mert nem tudhatjuk, mikor van az utolsó alkalmunk rá.--------
Ma, július 4-én lenne 79 éves. Ma el kellett volna jönnie hozzánk, hogy grillezzünk, mert így szoktuk ünnepelni. Szerette a napsütést, a jó időt, de már soha nem érintheti a napsugár az arcát.
Akinek elmesélem, azt mondja, jobb így, nem szenvedett, csak elaludt, nem fájt neki. De biztosan nem fájt neki? És azt mondják, nagyon jó ember lehetett, hogy kiérdemelte, hogy így mehessen el. Igen, nagyon jó ember volt, akinek a gyerekei még 50 éves korukra is a „kislányom” és „kisfiam” voltak. Egy odaadó anya, nagymama, feleség, akinek soha nem esett nehezére palacsintát sütni, teát főzni. Aki mindig mindenre tudott jó tanácsot adni, erőn felül igyekezett mások problémáit is megoldani, a sajátjait félretéve. Aki ott volt minden ballagáson, születésnapon, névnapon, ápolt, gondoskodott, aggódott, és féltett.--------
Nem is viszonoztam neki eléggé. De azt megtanultam, hogyan kell élnem, hogy a lehető legkevesebb csalódást okozzam a szeretteimnek, hogyan legyek hű, és odaadó párja a majdani férjemnek, szerelmemnek, hogyan legyek jó anya, miként neveljem a gyerekeimet. És majd sok év múlva hogyan legyek én is igazán jó nagymama. Amiket Tőle tanultam mindig szem előtt tartom, mert Ő egy igazi példakép, akire hasonlítani szeretnék.
Szeretném megköszönni neki, hogy ennyire jó volt, de sajnos már nem tudom. Remélem, Ő figyel rám, és tudja, mit érzek.
Nagyon hiányzik!
Ha valaki megkérdezné tőlem, ki vagyok, talán nem is tudnék egyetlen mondattal válaszolni.Egy ember vagyok, aki sok mindent megélt. Voltak k...
