Nagyon nagy volt köztünk a szerelem, és tudom, hogy mások számára ez hihetetlen, de soha egy hangos szó nem esett köztünk. Ez a szerelem még egészen tavaly márciusáig lángolt, nem változott át még ennyi idő után sem szimpla szeretetté és megszokássá. Bennem legalábbis lángolt, és úgy vettem észre, hogy benne is.
Megcsaltak, megaláztak...mit tegyek?
Az én történetem a következő.-----
Elvált asszony voltam két gyermekkel, amikor megismerkedtem a jelenlegi férjemmel, aki szintén elvált volt. Az első férjem sajnos alkoholista volt, nagyon sokat szenvedtünk mellette, amikor ivott nem állt meg előtte senki, ütött-vert engem és a gyerekeket is. Sokszor éjszaka menekültünk a szomszédokhoz, aztán elegem lett és elváltam. Amikor elszánta magát és elment alkoholelvonóra, már késő volt, addigra májrákja lett, és pár évvel ezelőtt – szörnyű kínok között – meghalt. Nagyon megrázott a halálhíre, hiszen mégiscsak a gyerekeim apja volt, és úgy gondolom csak az alkohol miatt tette amit tett, egyébként nagyon szerette a gyerekeit, és „a maga módján” engem is.
Na de nem ez e lényeg. Új munkahelyet találtam, ahol megismerkedtem a jelenlegi férjemmel, akivel egy év együttélés után 15 éve összeházasodtunk. Neki is van két gyermeke, de már mindegyik „kirepült” a családi fészekből, az én két lányom is közben férjhez ment.--------
Nagyon nagy volt köztünk a szerelem, és tudom hogy mások számára ez hihetetlen, de soha egy hangos szó nem esett köztünk. Ez a szerelem még egészen tavaly márciusáig lángolt, nem változott át még ennyi idő után sem szimpla szeretetté és megszokássá. Bennem legalábbis lángolt, és úgy vettem észre, hogy benne is.
Aztán a férjem egyik napról a másikra megváltozott, ideges volt, nem lehetett hozzá szólni, nem evett, stb. Akkor már éreztem, hogy valami nem stimmel, és egyik este valamilyen kézilabda meccs volt a TV-ben, azt mondta, nyugodtan menjek fürödni, Ő nézi a meccset és csak utána fürdik.--------
Valamiért vissza kellett mennem a nappaliba, és megdöbbenve hallottam, hogy sutyorogva telefonál: „jól van drágám majd holnap megbeszéljük, vigyázz magadra életem, puszi, szia-szia-szia”. Kővé meredtem az ajtóban, nem kaptam levegőt, nem tudtam megmozdulni, megszólalni. Nem tudom mennyi idő telt el, amikor észrevett, és rám förmedt, hogy mit keresek az ajtóban, azt hitte fürdök. Megkérdeztem, hogy kivel beszélt, azt mondta az egyik haverjával, hát ez még jobban megdöbbentett a fent leírt szöveg miatt. Aztán amikor elment fürödni – tudom, hogy nagyon csúnya dolog – de megnéztem a telefonját, amit előtte soha nem tettem, hiszen ezer százalékosan megbíztam benne. Utána jött az ismételt hideg zuhany, amikor megláttam, hogy az egyik kolléganőnket hívta. Legalább harmincszor szerepelt a neve a híváslistán. Azt hittem vége az életemnek, vége mindennek, amikor kérdőre vontam, azt mondta nincs köztük semmi, csak jó barátok és szeret vele beszélgetni.---------- Nagyon el voltam keseredve, gyűlöltem és szerettem egyszerre. Aztán felhívtam a „kedves” kolléganőt, aki elmondta, hogy a férjem panaszkodott neki, hogy én nem törődök vele, nem fekszem le vele, nem főzök, nem mosok és vasalok rá, ő csak próbálta vigasztalni. Én közöltem vele, hogy egy héten kb. háromszor szexelünk, és ha nem venné észre tiszta és vasalt ruhába jár, hiszen még azt sem tudja hogyan kell bekapcsolni a mosógépet, és hogy hol tárolom a vasalót. Kértem, hogy hagyja békén a férjemet, mit akar egy nálánál 20 évvel idősebb férfival. Azt mondta csak barátok, és nincs köztük semmi.------- Nagyon sokat szenvedtem hetekig táppénzen voltam, felment a vérnyomásom, nem tudtam enni, állandóan sírtam, szinte még a víz is kijött belőlem. Idegen volt a lakás, a bútorok, minden, amit közösen szereztünk. Aztán amikor közöltem vele, hogy elhagyom, elköltözök albérletbe, akkor egész éjszaka könyörgött, sírt, az öklével és a fejével verte a falat, térden állva könyörgött, hogy bocsássak meg neki, hogy ilyen fájdalmat okozott nekem, de nem tudtam neki megbocsátani, hideg maradtam, pedig látszott rajta, hogy szenved, és talán attól, hogy őt is szenvedni látom, egy kicsit megkönnyebbültem, mintha leesett volna a szívemről és a mellkasomról az a mázsás súly, ami addig nyomasztott.--------
Aki már élt át hasonlót az tudja, hogy miről beszélek. Leültünk nagyon sokszor beszélgetni, hogy miért tette, miért pocskondiázott az előtt a ribanc előtt, de azt mondta, nem tudja mi történt vele, már megbánta, és nem is beszél vele még a munkahelyen sem. Pár nappal később lecsitultak egy kicsit a dolgok, ígért fűt-fát, úgy látszott megbánta, és véget vetett ennek a kapcsolatnak, aztán megkaptuk a következő havi telefonszámlát, ami ismételten 40 ezer forint körül mozgott. Megkérdeztem, hogy kivel beszélt, mire gondolkodás nélkül annak a nőnek a nevét mondta. Már szinte meg sem döbbentem, hiszen már így sem bíztam benne, és soha nem is fogok tudni bízni. Elkeseredésemben felhívtam a nő férjét, és közöltem vele, hogy tudja-e, hogy a kedves felesége, és a férjem „jóban” vannak. Hát nagyon meglepődött, még el is sírta magát a telefonba, és még nekem volt lelkiismeret furdalásom.------- Egyébként két családja van, ha jól tudom a kisebbik még csak 6 éves. Elnézést a fenti kifejezésért, (ribanc) de milyen anya az ilyen, aki sárba tiporja még a gyermekei érzéseit is, és a férjéét, aki imádja. Arról nem is beszélve, hogy tönkretette a mi házasságunkat is. Persze mindig kettőn áll a vásár. Nagyon sokat, hosszú hónapokat szenvedtem, aztán jött a tél, amit amúgy is nehezen viselek, és teljes depresszióba estem.
Állandóan az ablakba álltam, és azt vártam, hogy kinyíljon az első hóvirág. Egyik délután mikor hazaértem a munkából, ismét kinéztem az ablakon, és ott volt a hóvirág. Onnantól már kezdtem megnyugodni, tudtam hogy ez már a tavasz jele, és vége a sötétségnek. A férjem közben teljesen közömbös lett számomra, pedig ő próbálkozik, de már idegen az érintése, a szavai, minden. Elmúlt a nagy szerelem, és csak egy kevéske szeretet maradt, de talán inkább csak sajnálatot és szánalmat érzek iránta. Nem tudom tart-e még a kapcsolatuk, történt-e közöttük valami, de már nem is érdekel.------
Egyet tudok, ha ezt az embert én elhagyom - hiszen annak a nőnek nem kell, csak kihasználja -, akkor teljesen el fog zülleni, és sokszor megkérdezem magamtól, hogy van-e jogom egy életet a mélybe taszítani, holott ő még ennél jobban megalázott, sárba tiporta az érzelmeimet, az iránta érzett szerelmet. hogyan tud valaki ilyet tenni, ha szereti a párját, hogyan tud neki ekkora fájdalmat okozni?
Most még nem tudom meddig bírom ezt a lehetetlen helyzetet, hiszen a mi kapcsolatunk "részemről" már nem ér semmit, de őt még mindig sajnálom, nem tudom, mit csináljak. Sokszor jut eszembe a volt férjem, aki nagyon sok testi fájdalmat okozott amikor megvert, de azt tudom, hogy soha nem csalt meg, még akkor sem, amikor már egyedül volt.
Írta: fecefa524c, 2009. augusztus 31. 16:03
Fórumozz a témáról: Megcsaltak, megaláztak...mit tegyek? fórum (eddig 334 hozzászólás)
Ha tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:
Baklövéseim
Két ismerősöm számára is szomorú következménye lett nemrég a nyári hőségnek, szeretett ebeik váratlanul elpusztultak. Ezért úgy látom, a kutyákat veszélyeztető hőgutára nem lehet elégszer felhívni a figyelmet. Négylábú társaink lihegéssel hűtik testüket, nem izzadnak úgy, mint mi, ezért kánikulában könnyen túlmelegedhetnek. MOFLI kutyám története remélem, tanulságos lesz az eb-barátoknak.
Bennem él az emlék, amikor egy nyári erdei kirándulás alkalmával őz után rohant el a kutyám. Nem volt olyan rekkenő hőség, mégis egy életre szóló leckét kaptam a nyári "kutyaveszélyről". Középtermetű keverék kutyusom zihálva, tántorogva ért vissza a hajszából, majd tőlem pár méterre összerogyott. Látszott, hogy csak az ösztön és az orra vezette, látni nem látott már a rosszulléttől. A kutya túlmelegedett, vagy, ahogy még mondják, hőgutát kapott.-------------
Óriási szerencsénkre egy terepjáró nyomában felgyűlt egy kis víz az előző napi zápor nyomán, így a tócsába belehúzva azonnal elkezdhettük hűteni a kutyát. Állatorvos párom látszólagos nyugalommal húzogatta lefelé kutyusom alsó szemhéjait, vizsgálgatta az ínyét, majd nagyokat hallgatott. Én reszketve pakoltam a hideg sarat Mofli kutyám testére és küszködtem, nehogy rákezdjek a zokogásra, azzal úgysem segítenék. Az ebemnek jó pár perc kellett, míg nyugodtabban kezdte venni a levegőt és a színe is jobb lett. A szemhéja belülről még mindig sápadt volt, de a nyelve már nem volt szeder-lila, hanem pirosas színre váltott. Próbált felkelni, de a hátsó lábai nem engedelmeskedtek. Olyan volt szegény, mint egy fóka. Beültem vele a tócsába, így ő is hajlandó volt a terápiát folytatni. A kutyák - főleg az olyan pörrencsek, mint az enyém volt - hajlamosak azonnal hajtani tovább, ha picit jobban érzik magukat, de ilyenkor még nem szabad engedni őket, folytatni kell a hűtést és a pihit, mert a túlforrósodott állapot gyorsan visszatérhet. (A hőguta tünete még a hányinger, hányás, görcsös rángatózás is. Az állat zihál, nyáladzik, nem tud lábra állni.)---------
Amikor lábra tudott állni Mofli, lassan, sok pihenővel lesétáltunk a patakhoz, ahol még fél órát hűsöltünk - együtt (hozzáteszem, én majd megfagytam a patakvízben). Párom ekkor sóhajtott fel, hogy na, ezt megúsztuk. Kérdő tekintetemre elmondta, nem sok híja volt, hogy Jenko feldobja mind a négy talpát. A hőguta sajnos sok esetben visszafordíthatatlan károsodást okoz, ami a későbbi hűtés ellenére is a kutya pusztulását okozhatja.
Kis kedvencem ennek a történetnek az idején nem lehetett több 5-6 évesnél, jó kondijú, pörgős, egészséges kutya volt - szeretném, ha erre azok is felfigyelnének, akik azt hiszik, a hőguta az idős, vagy kölyök négylábúak veszélye.--------
Ha a kutyátoknál az írásban említett tüneteket tapasztaljátok, ne várjatok állatorvosra, azonnal kezdjétek meg a hűtést slaggal, patakkal, káddal, kinek mi van kéznél! Fontos a teljes test, főleg a has hűtése! Lehetőleg ne jéggel! Gondoljatok a lázas gyerekek hűtési praktikáira! Közben persze hívjátok fel a szakembert, aki tanácsokkal, később kezeléssel segít! Sajnos sok kutya pusztul el a hűtés késői megkezdése miatt.
Mofli kutyám (a képen) ma már nem él. Idősen, kennel-nyugalomban hunyt el. A hőgutás riadalom után még jó pár csavargós évünk volt együtt, amit annak a bizonyos tócsának és a kéznél lévő szakemberemnek köszönhettem.
Szóval, figyeljetek...
Talán tíz éves lehettem, amikor úgy döntöttem, hogy mindig igazat fogok mondani.
Akkoriban már faltam a könyveket, nem csak a koromnak megfelelőket, hanem bármit, ami a kezembe került, Jókaitól Tolsztojig. Elbűvöltek a hősök, a kalandok, a jó és rossz harca, ami minden igazi mese alapja. Sokszor elgondolkodtam rajta, miért is hazudnak az emberek? Miért egyszerűbb mindenféle meséket kitalálni, mint azt mondani, ami igaz? Szilárdan elhatároztam, hogy én majd más leszek. Nem lehet az, hogy muszáj hazudni!-------
Igaz, akkorra már volt néhány tapasztalatom arról is, hogy néha az ember hiába mond igazat, ha azt senki sem hiszi el. Elsőosztályos koromban azt a házi feladatot kaptuk, hogy az olvasás órára a betűsínbe (nem tudom, létezik-e még ez a módszer valahol?) a betűkészletből rakjunk ki néhány szót. Én kivételesen – mert egyébként már akkor is állandóan az álmodozás és a mesék bűvöletében élve sohasem tudtam, mi a lecke – szépen kiraktam, és nyugodtan vártam az órát. A baj csak az volt, hogy előző nap egyik fiúosztálytársamat valamivel felbosszantottam, amiért ő úgy állt bosszút, hogy az óraközi szünetben összekeverte a padra kikészített házi feladatom betűit. --------Természetesen, az óra elején én voltam az első, akinek a feladatát a tanító néni megnézte. Meg se lepődött, hogy csak összevissza betűket talált, és én hiába bizonygattam előbb sírva, majd toporzékolva, hogy én igenis, megcsináltam – nem hitt nekem. Gábor, a csíny elkövetője pufi arcán széles mosollyal, kerekre nyitott szemmel, sértett ártatlansággal bizonygatta felháborodottan, hogy ő nem nyúlt hozzá, ő aztán nem! A dolog vége az lett, hogy tehetetlen dühömben a földhöz vágtam a betűtartót, és zokogva kirohantam az osztályból. Anyukámat pedig akkor először, de nem utoljára behívatták az iskolába. A tanító néninek egyszerűbb volt, hogy kezelhetetlen hisztisnek bélyegezzen, minthogy elgondolkozzon, hogy miért csináltam ilyet. Ez volt első csalódásom az igazságban, az iskolában, és a nem elhivatottsággal tanító pedagógusokban, de ez egy másik történet…--------
--Így aztán elég korán megtanultam, mit is jelent: „Mondj igazat, betörik a fejed!” Ezek, és még sok-sok hasonló, tapasztalat után végül kamaszkoromra megtanultam, hogy lehetetlen mindig igazat mondani. Hogy az utcán összefutva egy régi ismerőssel, a „hogy vagy?” kérdésre „kösz, jól” a válasz, akkor is, ha rosszul. Hogy a kellemetlen munkahelyi feladatoknak is ajánlatos láthatóan örülni, hogy néha célszerűbb nem bolygatni a hiteltelen vagy hihetetlen dolgokat, és hogy rengeteg más szempont is van, ami fontosabb a nagybetűs Igazságnál.--------
Hétköznapi életünket át- meg átszövik a kisebb-nagyobb hazugságok, és csak annyit tehetünk, hogy igyekszünk a lehető legritkábban és legkevesebbszer eltérni az igazságtól. És ez a legtöbb, amit másoktól is elvárhatunk. Hiszen az igazságnak, éppúgy, mint a hazugságnak is ezer arca van, és amit én igazságnak érzek, másnak talán hazugságnak tűnik.Ahogy a régi LGT együttes énekelte: „...az én igazam, nem biztos, hogy neked nagyon jó..."
Szeretném veletek megosztani egy idős kutya küzdelmét az életben maradásért.
A történet 2023. tavaszán kezdődött.
Aladárt, így nevezték el ezt a szerencsétlen kutyát, az eredeti gazdája kidobta egy puszta közepére.
Mielőtt belekezdenék, tudni kell erről a faluról, ahol ez történt, hogy a lakosság nagy része napról napra él segélyekből és közmunkából. Ezért csak találgatni tudok, hogy a szegénység vagy az emberi szívtelenség késztette az idős keverék kutyus gazdáját, hogy kidobja. Bár a szememben egyik ok sem menti fel a tette alól.--------
Szerencsétlen állat éhesen, fázva rótta a falut. Az állatszerető emberek, ha befogadni nem is tudták, élelemmel ellátták és megpróbálták egy közeli menhelyen elhelyezni. Sajnos nem jártak sikerrel, teltház volt. Tehát tovább etették. Aladár lassan újra bízni kezdett a kétlábúakban. Rosszul tette, mert voltak, akik nem jó szemmel nézték közeledését, merő félelemből vagy egyszerűen utálatból elkezdték baseball ütővel és lánccal verni, volt, hogy napokig sántított. Persze jogosan, elkezdte ugatni az embereket, akiknek így volt okuk bejelenteni, hogy veszélyt jelent a közösségre-------
A hivatalból kiküldtek egy embert, aki ki akarta lőni, de egy gazdi megakadályozta és magához vette. Bár a segélyekből arra már nem volt pénze, hogy a sajátján kívül Aladárt is bechippeltesse valamint beoltassa. Itt kezdődött a probléma, mert megbírságolták 150000 Forintra, de a befogadót ez sem rettentette el, gondolta majd ledolgozza. Ezzel nem ért véget a megpróbáltatások sorozata. Akik eddig sem nézték jó szemmel Aladárt, patkánymérget szórtak a portájára, szerencsére Aladár nem, de a gazdi másik kutyusa és cicája evett a méregből. Rex, mert így hívják a másik kutyust, több napon keresztül küzdött a halállal, majd végül sikerült meggyógyulnia. A cicus viszont egyre rosszabbul lett, felpuffadt a hasa, végül már az orrán folyt a vér, a gazdi ölében távozott a túlvilágra.-------
Miért kell az állatokat bántani, mondjátok meg, mit vétettek ?
Aladárnak sajnos továbbra sem oldódott meg a problémája, hisz a befogadó nem tudja kifizetni a chip és az oltás árát. További bírságokra számíthat... Adománygyűjtést szerveztem az egyik közösségi oldalon. Ezáltal is szeretném megköszöni azoknak, akik megosztották, csak az a baj, hogy eddig semmilyen adomány nem érkezett még.
Pedig csak ha mindenki legalább 100 Ft -tal segített volna, vagy olyan dologgal amire otthon már a saját kutyájának nincs szüksége, támogatta volna ezt a szerencsétlen kutyust. Bízom benne, hogy jobbra fordul Aladár és befogadója sorsa.
"Később arra révedt, hogy állig betakarva, elöl összekulcsolt kézzel, hanyatt fekszik, ahogy imádkozni szokott és mélységes mély alkuban van… majd, mint aki kész az alkura, így szólt ahhoz a valakihez:---
- Jó. Akkor legyen úgy, ahogy a maminak a legjobb.
Fentről látta magát. Ott feküdt hanyatt, összekulcsolt kézzel… mosolygott. Körötte szivárványszín felhők úsztak lomhán."---------
Mami akkor már négy napja gépeken életben tartva létezett. Mindennap látogatták, és ő iszonyú sebességgel forgatta a gondolatait akörül, hogy mi lesz a teendő, ha kijön majd a kórházból és mi mindenre lesz szükség az ápolásához.
Sohasem hallotta meg a kórháziak válaszát eddig, amint azt kérdezte:
- Van javulás?
Ám most, azaz angyali, fiatal teremtés, aki azon a napon volt ügyeletben, megállt előtte, gyengéden megérintette a karját és megvárta, míg a tekintetét biztosan birtokolhatta az övével, majd csendesen ezt mondta:
- Nem lesz jobban. De… várja magát… beszéljen hozzá.--------
Gépiesen az ágyhoz ment. Leült az ágy melletti székre. Bénultan nézte hol a pittyegő, zöld fényekkel vibráló gépet, hol a mami arcát. Megszűnt minden.
- Szeretlek… mind szeretünk. – mondta halkan. A gép csak monoton pittyegett. – Gyere haza, mami! – szólt, de a torka elszorult… már inkább csak lehelte a szavait. A gép hangja ekkor már zakatolásként hangzott. Mintha egy zajos gépterembe került volna. Minden zöld fénybe burkolózott. – Gyere haza, mint eddig mindig. Tudod milyen boldog voltam legutóbb is. Szeretlek! – szólt immár hang nélkül. Csend… semmi válasz csak zöld fényesség… - Ez a gép… - folytatta odaát a mondandóját. - ez a szörnyű cső… Mami! Ez nem lehet a sorsod. Gyere haza…! Kérlek!… Segítek. Többé soha sem megyek az üzlet után, soha… csak neked fogok segíteni… tudod, mint amikor tüdőgyulladásod volt… adok mindig gyógyszert, megigazítom az ágyad, főzök, mosok… felolvasok. Csak szólj hozzám, kérlek! Kérlek!
- … … … … … - hallhatta.
- Az nem lehet. Haza kell jönnöd! – tört ki belőle a csend hangjain a hangtalan kétségbeesés.
- Ne gonoszkodj velem! – mondta, de ezt már alig hallhatóan. A gép hirtelen más ritmusban adta ki hangjait. Ijesztően… Mintha dühöt árasztana magából? Igen. Dühöt. Rátekintett a monitorra. Nem ismerte a gépen futó görbék értelmét, mégis érezte valami rossz történt. Szégyent érzett. – Megbántottalak… bocsáss meg! – gondolta miközben lehajtott fejjel, görnyedten ült. Majd szétnézett, lassan felállt és a férjével együtt elindult haza.
– "Nem lesz jobban." – hallotta ismét a kíméletlen igazság hangjait, ahogy az ajtóból tétován visszafordulva a mamira pillantott.--------
Szégyent is érzett, mert már nem volt biztos abban sem, hogy ez az irgalmatlan feszültséggel együttesen jelentkező belső csönd nem-e az ápolás hatalmas terhének megszűnése feletti örömét takarja. Nem mert felszabadulni.
Estére a csendes őrület határaira sodródott.
Éjszaka erősen forgolódott, hánykolódott, az alvásnak csupán a közelébe sikerül keverednie. Az álom igazi nyugalma elkerülte.
Sírt. Úgy, olyan mély őszinteséggel, oly szabadon, ahogy csak gyerekként képes sírni az ember. A könnyei átmosták a teljes lelkét. Összekulcsolt kezeit szétnyitotta. Kézfejével lanyhán letörölte könnyeit, mint egy szájbiggyesztő, maszatos kisgyerek és az oldalára fordult. Ezután végtelen nyugalomban aludt reggelig és mindennél pontosabban tudta, hogy pontban fél hétkor fog megszólalni a telefon. Ekkor közlik majd a szomorú hírt a kórházból.
Reggel fél hétkor pontban megszólalt a telefon… a mami elment.
Teljes nyugalmat érzett.
Az "álom" okozta nyugalom ugyan kitartott még egy ideig, és lassította a fájdalom visszaköltözését, de a hamvasztásos temetés külön búcsúztatással hosszadalmas. Kínzóan az. Keserves időszak következett. Mind megszenvedték, s talán sokkal erőteljesebben hatott volna, ha nem kapnak odaátról ilyen fajta segítséget szinte folyamatosan, amit ő oly régen, olyan jól ismert.
Amikor egy Anya a végsőkig elmegy gyermekéért
Ez a történet rólunk szól és arról, hogy mostanában min megyünk keresztül, azért, hogy első és egyetlen gyermekünk "újra" egészséges legyen.
Gyógyítatlannal szemben harcolunk már egy éve.
Olvassátok el, hogy nincs lehetetlen, hogy mennyire képesek vagyunk küzdeni mi nők a gyermekünkért. Minden kétségbeesett szülőnek kitartást kívánok, és hitet!
Amikor egy Anya a végsőkig elmegy gyermekéért----------
Mint mindenki, én is azt hittem a gyerekem egészséges, de tévedtem.
Mikor megszületett tökéletes volt mindene! És csodaszép, bár a napok múltával még szebb lett, és nagyon okos, értelmes!
A 4 hónapos oltást követően, a jobb lába elkezdett dagadni, nem tudtuk mire vélni, így elmentünk a háziorvoshoz, aki azzal kezdte, biztos nem a szuri okozta...de hogy esetleg utána menjünk mi is ez, nem! Minek? Majd kinövi, ha elkezd járni...
Hát azért mi ezt nem akartuk ennyiben hagyni, és ekkor nagy nehezen beutalt minket egy röntgenre és egy ultrahangra, ahol minden rendben volt, de látszólag mégis van valami------------
Aztán elmentünk ortopédorvoshoz, aki szintén mindent rendben talált, de azért látja, hogy mégse tökéletes valami...
Kellett várnunk 3 hónapot, ekkor Szelina 10 hónapos volt és szépen járt is, bár ezt korainak tartotta az orvos, mikor visszamentünk kontrollra. Ajánlotta, menjünk el genetikai vizsgálatra, szerinte nem erről van szó, de jó lenne kizárni, nem-e valami szindróma előtünete, ezt a pár napot, amit a vizsgálatig éltem át, senkinek nem kívánom!
Közben kint a játszótéren elpanaszoltam egy másik kismamának, mi van a lányommal, és hallotta ezt egy másik anyuka, aki megkérdezte, megnézheti-e a lábát!? (Ekkor még alig ismertük egymást.) Én minden lehetőséggel élni akartam, csak hogy végre megtaláljuk a problémát és annak kezelését! Így természetesen megmutattam Szeli lábát neki...ajánlotta vigyük el érsebészhez, a genetikai tanácsadás után egy héttel már az érsebésznél voltunk (genetikai eredmény - nem szindróma előtünete)----------
Az érsebész azt mondta nem tipikusak a tünetek, de kezdjük el lábödémaként kezelni aztán meglátjuk útközben...ekkor még fogalmam sem volt róla, mi az a lábödéma!
Elkezdtük a kezeléseket, ami nem más, mint egy speciális masszázs...Szeli nagyon szépen tűrte, bár egyre nehezebb neki...próbáljon valaki egy egy éves gyereket legalább félórára egy helyben tartani...Szelire egy szavam sem lehet!
Már novembertől visszük, minden nap...minden nap...
Nagyon nehéz, lelkileg inkább, mint fizikailag...nap mint nap szembesülök más betegekkel és azok állapotával és azon tűnődöm hogy az én lányomnak is így kell élnie majd?---------
(Kis segítség: nyiroködéma-végtag megvastagodás, jelen esetünkben a láb vastagsága, ha nem kezelik, kialakul az elefánt láb...talán innen már nem is kell tovább magyaráznom.)
Kezelője biztos benne hogy nyiroködéma, de végül is papírom erről nem volt...úgy döntöttem elviszem a legjobb orvoshoz, ez meg is történt, most január 13-án egy professzor asszonyhoz mentünk (Prof. Dr. Daróczy Judit) elvileg Ő Magyarországon elismert és legjobb szakorvosa ennek a betegségnek.---------
Veleszületett rendellenségről van szó, nem fejlődött annyi nyirokér, amennyire szüksége lenne...amikor kimondta és írásba adta a sírás kerülgetett, próbált megvigasztalni: - Nem olyan vészes ez, Anyuka, szépen szinten lehet tartani, most kapja a masszázsokat, később jöhetnek a szorító kötések, majd a kompressziós harisnya... szerintetek?
Senkinek azt a sok fájdalmat nem kívánom, amit ezalatt az egy év alatt éltem át!
Féltettem a lányomat! És féltem most is...hogy fogják elfogadni? Mennyire fogják ez miatt bántani? Megjelent előttem az a kép, ahogy megyek érte az oviba és a szorító kötés vagy a kompressziós harisnya elcsúfítja az egész pillanatot...ahogy ezzel fog megküzdeni nap mint nap! Sokat sírtam és úgy éreztem, tehetetlen vagyok...miután kisírtam magam és túltettem magam a lányom sajnálatán, úgy döntöttem, megkeresem a gyógymódját... neteztem éjjel-nappal, kerestem orvosokat...stb. Majd amikor már reménytelennek látszott találtam egy kis halovány fényt - hátha.
Őssejtek...annyira megörültem, mint majom a farkának és rögtön elhíreszteltem a Páromnak...a baj az, hogy mi nem gondoltunk rá, hogy kellhet, így nem kértük - NAGY hiba volt! De egy testvér őssejtjei is jók! Csakhogy annak esélye, hogy megfelelő donor legyen 75% az esélye... Elég jó, de lehetne jobb is...lutri, aztán ma eszembe jutott, ahogy Anyósom mesélte, ma már ez sem lehetetlen...
Vesznek petesejtet tőlem, és hímivarsejteket a Páromtól, a hímivarsejteket megvizsgálják és amelyik egyezést mutat a lányom génjeivel, azokat összeeresztik a petékkel, és mesterségesen megtermékenyítik, így 100% annak az esélye, hogy jó donor lesz Szeli számára a testvére...
Most már csak pár apróság és egy vizsgálat van vissza, hogy bele tudjunk vágni abba, amire azt mondták: NEM GYÓGYÍTHATÓ, CSAK SZINTEN TARTHATÓ!
Hát IGENIS MEGGYÓGYUL! És ebben a testvére fogja segíteni...
Kérek mindenkit, imádkozzon, hogy sikerüljön!
Én nem adom fel, hogy a gyerekem teljes és egészséges életet élhessen mindenféle kötszerek és harisnyák nélkül!
Ahogy mondani szokták: „ép testben ép lélek”. Sokan eljutnak oda, hogy érzik, már rossz lelkiállapotban vannak. Mindez szellemi kimerültség, fizikai túlterhelés is lehet. De nem elég némi kikapcsolódás, mozgás vagy külső szépségápolás, lelkünket is folyamatosan ápolnunk kell. Ha sokszor érezzük, hogy nem vagyunk képesek életünket irányítani, hogy állandóan stresszesek vagyunk, a kihívásokat kerüljük, állandóan rosszra gondolunk stb. akkor valószínű, hogy az önértékelésünkkel van gond.
Ha szeretnénk javítani önértékelésünkön pozitív irányban, akkor kezdjük azzal, hogy igyekszünk pontos képet kapni önmagunkról. Mindig legyünk önmagunkhoz őszinték és ne csak a hibáinkat vegyük észre, hanem az értékeinket is. Senki sem lehet tökéletes és mindig mindenben jó. Mindenkinek vannak problémái az életben de, gondoljuk át, hogy mik is ezek a problémák, amik lelki egyensúlyunkat felborítják és ezek közül mit tudunk megoldani. Ha valamilyen problémát viszont képtelenek vagyunk megoldani, akkor azon ne problémázzunk, tegyük félre. A lelki egyensúlyunk elvesztését főként a stressz okozza.---------
Persze a stressz okozó helyzeteket nem tudjuk mindig elkerülni, viszont sok mindent tehetünk, hogy enyhítsük a bennünk felgyülemlett feszültséget.
Próbáljunk megküzdeni a stresszel!
A legfontosabb, hogy beszélgessünk másokkal. A problémáinkat ne tartsuk magunkban, mert sokkal jobban fogjuk magunkat érezni, ha másokkal is megbeszéljük ezeket. Sokat jelent az, ha meghallgat egy ismerős vagy barát.
Ha tudjuk, hogy stresszhelyzetbe fogunk kerülni, gondoljuk végig a lehetséges megoldásokat.
Ami igazán oldja a feszültséget a testmozgás és a nevetés. A nevetés a legjobb stresszoldó.--------
A lelki egészség különösen akkor fontos, amikor az ember életében változás előtt áll, de minden életszakaszban nagy szerepe van.
Ha egy nő édesanya lesz, sokszor elkerülhetetlen a szülés utáni depresszió. Vagy netán elveszítjük azt, akivel mostanáig együtt töltöttük az életünket, nehéz alkalmazkodni az új élethez. Tudatosan kell viszonyulnunk önmagunkhoz és a környezetünkhöz. Nem várhatjuk el, hogy mások vegyék rajtunk észre, ha nem érezzük magunkat jól a bőrünkben. Meg kell tanulnunk meglátni a jót az élet apró dolgaiban és beszélni másokkal a problémáinkról.--------
Meghatározza közérzetünket az is, hogy milyen környezetben élünk. A kellemes és nyugodt környezet hozzájárul ahhoz, hogy lelki egészségünket megőrizzük.
Kedves malamut kutyám 10 évesen elpusztult. Ennek 4 éve, de még mindig sokszor gondolunk rá, és emlegetjük. Soha többet kutyát! Így telt el egy év, amikor a lányom ajándékba kapott egy 3 hónapos golden retrievert. Na azóta Ő a főnök a családban!
Lányom hosszas könyörgésére, és persze imádom a kutyákat… Apát kellett meggyőzni. Megszületett a döntés: a lakásba nem jöhet be, csak a kennelben lehet, mindennap sétálni viszi a lányom, stb., stb. Amikor érte mentünk, és megismerkedtünk, azt a pillanatot sohasem fogom elfelejteni. Meglátni és megszeretni! Jött felénk boldog-kíváncsian, farkcsóválva. Letérdeltem hozzá, megsimogattam, rögtön képen nyalt…szóval elolvadtam.-----------
- Apuuuu! Csak az első éjszakát engedjük, hogy itt legyen velünk a lakásban! - így a lányom. Én: - Apa, ne hagyjuk kint éjszakára, mert még ellopja valaki!
Szóval a kisasszony, merthogy lánykutya, azóta is a szobában lakik, hatalmas kertünkben szabadon bóklászik, a kennelbe – viccből - a vendégeket szoktuk beküldeni.-----
Első pillanattól szobatiszta lett, igaz, mint minden kölyökkutyának, voltak gyengéi: a cipők és a papírzsebkendők. A cipőket rendre kihordta a kertbe, csak a fűzőseket rágcsálta, inkább a fűzőt, de a papírzsepi... az a mindene volt. Mivel mindketten dolgozunk, Fiam, Lányom iskolában, szóval Elikémnek - neve a jégkorszak c. filmből lett merítve, apja: Sid, tehát nem volt kétséges, hogy lányom így nevezi el - egész délelőtt a rendelkezésére állt a rosszalkodásra. Mire hazaértünk, kb. havas táj képe fogadott a lakásban, a zsepik minden miszlikre tépett darabjától. Gyorsan összetakarítottam, de sosem haragudtunk rá.
Amikor csontot rágcsál, és néha beszorul a foga közé, odatartja az okos fejét az ölembe, csak épp hogy nem szólal meg, légy szíves segíts!-------
De értem minden mozdulatát, és szerintem Ő is az enyémet, ha fáradt vagyok, csak lefekszik a lábamhoz, de úgy, hogy hozzám érjen, de ha látja, hogy mehet egy kis játék, akkor odahozza játékcsontját, és incselkedik, néha odaadja, ritkán... de inkább azt szereti, ha húzom, Ő fogja, és morgunk egymásra. Egy nagyon kedves megnyilvánulása van, amit csak velem csinál, irigy is a lányom miatta: Ő fenn áll a teraszon, én előtte, a terasz előtti járdán, és csak annyit mondok: NAGY ÖLELÉS! Ekkor Ő két lábra áll, a két első mancsát a nyakamba teszi, és az arcomat körbenyalja. Úgy érzem, ez a kapcsolat a kettőnk közötti barátság, a mérhetetlen szeretet, részéről a hűség, a teljes odaadás kifejezése.--------
Sokszor elgondolkodom, hogy képesek emberek kilökni, kínozni, viadalokban elpusztíttatni kutyájukat, legyen az bármilyen fajta. Az a véleményem, hogy amikor egy kutya emberre támad, ott elsősorban az emberi viselkedést kellene megfigyelni, mi váltotta ki a kutya agresszióját!
Ez a mi családtagunk, olyan jámbor, jóravaló jószág, de tőlünk még egy kiabálást sem hallott, teljes békében, és szeretetben neveljük.
Persze amikor a gyerekeim "ölőset" játszanak egymással, ez vicc... csak hangoskodnak, sikongatnak, nevetgélnek, akkor Elikémben felébred a védőösztön, és beáll közéjük, mindkettőt ugatja. Persze puszit adni egymásnak előtte, az is tilos, rögtön megugat minket. Akkor Őt kell megsimogatni, szeretgetni!
Kamaszkorú gyerekeim sokszor viccelődnek: - Anyu Te jobban szereted a kutyát, mint minket! Erre a válaszom:még jó! Hisz Ő nem felesel vissza, szót fogad, nem követeli a zsebpénzt, válogatás nélkül megeszi a kaját!--------
Ezek olyan apró mozzanatok családunk életében, hogy el sem tudnánk képzelni mindennapjainkat kutya nélkül.
Tavasszal vettünk egy sarokgarnitúrát, alvási célzattal, de kényelmetlennek bizonyult... Nekünk! Azóta a kis drágám ezen alszik, de ha olyan kedve van, feljön az ágyunkba a lábamhoz, és olyan jól melegít! De tudja, amikor a férjem otthon van, nem jöhet fel. Kivétel a szilveszter éjszaka, mert nagyon fél a durrogásoktól. Akkor a férjem hívja fel közénk, és simogatja, nyugtatgatja.
Van egy 5 éves kandúrunk is, Benőke. Úgy vettük észre, kicsit mindketten tartanak egymástól. Benőke az öregebb, valahogy ezt Eli tiszteletben is tartja. Tündériek, amikor játszanak, kergetőznek, Benő mondja meg, mikor elég.---------
Szelídek, nyugodtak, kedvesek. Amikor hazamegyünk a munkából, örülnek nekünk. Árad belőlük felénk a szeretet. El sem tudom képzelni a napjaimat nélkülük.
2021 December 12. Felébredtem, amikor megszólalt a telefon, hallottam, hogy apukám azt mondja: - Ne hülyéskedj! Mentőt hívtál? Hirtelen mindenki, akit szeretek, egyszerre jelent meg előttem, és azt már ki sem tudom bogozni, hogy ki milyen szituációban. Gyorsan végigrohantam a házban, hogy ki nincs otthon. Mindenki a helyén.
Akkor már mondta is apu, hogy a testvére telefonált. A nagymamám nem mozdul, merev, és hideg. De én azt gondoltam, hogy majd csak felébred, csak túlzás volt az, hogy hideg. Biztosan csak rosszul van, de majd az orvosok rendbe hozzák. És egyszer csak ott álltam mellette, olyan volt, mint aki aludt, de a haja… Nem volt szépen besimítva a feje alá, ahogy lenni szokott. És más volt, valami megváltozott rajta. Mégis vártam mikor ébred már fel, pedig tudtam, hogy nem fog.---------
Egy könnycsepp sem hagyta el a szememet, próbáltam sírni, mert az volt az „elvárás” de nem ment. És nem azért, mert nem szerettem, de azelőtt egy nappal még karácsonyi ajándékokat vásárolt, csomagolt, és rejtett el előlünk, mint a kicsi gyerekek elől.
Soha nem panaszkodott, nem betegeskedett, soha nem fájt neki semmi, és most hirtelen mi történt? Miért nem ébredt fel? Szerettem volna akkor még utoljára megfogni a kezét, de nem tudtam, éreztem, hogy valami más. Talán akkor már a nagypapám kezét fogta. Még mindig nem sírtam, mert talán fel sem fogtam, és máris temettük, ott volt egy apró kis dobozban. Hamvasztást akart, így is lett, és már nincs sehol az aprócska törékeny nagymamám. A kezei, az arca, mindene… már csak por, és persze rengeteg emlék.---------
Nem szerette a hideget, nagyon nem, és épp a leghidegebb időben, nagy hóesésben, örökre eltemettük a fagyos földbe. Hónapok teltek el, mire az első könnycseppet ejtettem érte. Mert egyre jobban hiányzik, egyre több dolog eszembe jut, amit nem mondtam neki, nem tettem meg érte, nem adtam neki elég puszit, nem öleltem meg elégszer, és nem köszöntem meg neki mindent, amit tett értem. Emlékszem az utolsó találkozásra, a városban futottunk össze, de sietett, mert hideg volt, és gyorsan haza akart érni, nekem is valami dolgom volt. Így csak pár szót beszéltünk. Ha tudtam volna, hogy akkor látom utoljára… Megöleltem volna, de mikor engedtem volna el? Soha. Ilyenkor jövünk rá arra, hogy bárki elmehet, bármelyik pillanatban, és igyekeznünk kell kimutatni az érzéseinket, mert nem tudhatjuk, mikor van az utolsó alkalmunk rá.--------
Ma, július 4-én lenne 79 éves. Ma el kellett volna jönnie hozzánk, hogy grillezzünk, mert így szoktuk ünnepelni. Szerette a napsütést, a jó időt, de már soha nem érintheti a napsugár az arcát.
Akinek elmesélem, azt mondja, jobb így, nem szenvedett, csak elaludt, nem fájt neki. De biztosan nem fájt neki? És azt mondják, nagyon jó ember lehetett, hogy kiérdemelte, hogy így mehessen el. Igen, nagyon jó ember volt, akinek a gyerekei még 50 éves korukra is a „kislányom” és „kisfiam” voltak. Egy odaadó anya, nagymama, feleség, akinek soha nem esett nehezére palacsintát sütni, teát főzni. Aki mindig mindenre tudott jó tanácsot adni, erőn felül igyekezett mások problémáit is megoldani, a sajátjait félretéve. Aki ott volt minden ballagáson, születésnapon, névnapon, ápolt, gondoskodott, aggódott, és féltett.--------
Nem is viszonoztam neki eléggé. De azt megtanultam, hogyan kell élnem, hogy a lehető legkevesebb csalódást okozzam a szeretteimnek, hogyan legyek hű, és odaadó párja a majdani férjemnek, szerelmemnek, hogyan legyek jó anya, miként neveljem a gyerekeimet. És majd sok év múlva hogyan legyek én is igazán jó nagymama. Amiket Tőle tanultam mindig szem előtt tartom, mert Ő egy igazi példakép, akire hasonlítani szeretnék.
Szeretném megköszönni neki, hogy ennyire jó volt, de sajnos már nem tudom. Remélem, Ő figyel rám, és tudja, mit érzek.
Nagyon hiányzik!
Gyerekek a halálról
Szerintem nem könnyű a halálról beszélni – megtalálni a megfelelő szavakat, s meglehet, szavakra talán nincs is szükség az emlékezéshez.
Halottak napján kedves gyermekhangokra lettem figyelmes. A rádióban arról kérdezték őket, voltak-e a szüleikkel a temetőben, mi történik akkor, amikor valaki meghal, illetve amikor a szeretteik közül hal meg valaki, és hogy a családban beszélnek-e az elhunyt rokonról?
Meglepett, a gyerekek milyen válaszokat adtak, hogy milyen határozott elképzeléseik vannak például a halálról és a halál utáni létről.---------
Egy kislány arról mesélt, mennyire szerette a dédijét, és mennyire fájt neki, amikor a dédi meghalt. Az édesanyja magyarázta el neki, miért kell a temetőbe menni, és hogy arra már nem emlékszik pontosan, betegségben vagy öregségben halt-e meg a dédije, de végül is el kellett mennie. A kislány egy felnőtt szavaival és higgadtságával mondta mindezt. Mikor a riporter azt kérdezte: hol van most a dédid?
A kislány gondolkodás nélkül felelte: mindenhol.--
– És mit csinál?
– Vigyáz rám.
– Honnan tudod, hogy vigyáz rád?
– Hát mostanában többször is ért baleset, de soha nem lett komoly bajom. Érzem, hogy vigyáz rám Valaki.--------
Egy másik kislányt arról kérdeztek, mit gondol, hová kerül az ember, miután meghal. Azt felelte: átkerül egy másik Földre, ahol minden ugyanúgy van, mint itt. És azon a másik Földön találkozunk a barátainkkal és rokonainkkal, ha majd egyszer mi is meghalunk.
Voltak, akik a mennyországról meséltek, az egyik kisgyerek pedig újjászületésről beszélt. Szerinte mindenki eltölt vagy két évet a mennyben, aztán keres magának egy új anyukát, és belebújik.---------
Felfigyeltem rá, hogy a legtöbb gyermek azt mondta, hogy a családban nem beszélnek az elhunytról – legalábbis a gyerekkel, vagy őelőtte nem. Pedig szerintem érdemes és érdekes lenne a szülők számára is, ha hallanák az aprónép figyelemreméltó gondolatait. Az ilyen beszélgetések olyan alkalmak, amikor közelebb kerülhet egymáshoz a felnőtt és a gyermek.
Búcsú
Itt a halottak napja, kicsit több, mint egy éve voltam nála utoljára. Nem viszem túlzásba, nem szeretek temetőbe járni. A nagyszülők sírja az más, oda a szülőkkel kimegyek.
Búcsú
De azoknál a síroknál nem fog el annyira a szomorúság, hiszen tudom, hogy az élet rendje ez. Az emberek megszületnek, felnőnek, megöregszenek és meghalnak.------
De ő nem, ő már nem fog megöregedni, igazából felnőni sem tudott. Itt hagyott a világban egy űrt maga mögött, egy összetört családot és gyászoló barátokat, akik fel nem foghatják, hogy mindez miért történt.
Vajon miben hibázott ekkorát, hogy így kellett véget érnie az életének?
A bíróság szerint egyszerű szerelemféltésből elkövetett emberölés, amit nem is kell olyan súlyos büntetéssel sújtani.
Öt éve már, és a tettes hamarosan szabad------------
Ennyit érne csak egy fiatal lány élete, a vágyai, az álmai, a tervei?
Emlékszem a sok bulira, beszélgetésre, csajos estékre, sétákra, az érzésekre, a kedvenc parfümjére, őrzöm a tőle kapott felsőt, ugyanúgy, mint az utolsó fényképét.
Most jön a "mi lett volna ha"...
Ha hallgat rám, és nem találkozik többet a fiúval miután szakítottak, ha nem hagyja, hogy a barátság álcája alatt csapdába csalja a féltékeny elhagyott...
Ha még mindig együtt bulizhatnánk, lelkizhetnénk, és együtt babázhatnánk...
Ha nem hagyott volna itt így, ha nem halt volna vele a szívem egy darabja is---------
Az ember mindig azt hiszi, hogy vele nem történhet ilyen, hiszen ilyet csak a Helyszínelőkben látni, ott mutogatnak mindenféle összeégett ruhákat meg cipőket, meg olvadt nyakláncokat.
Az egész hihetetlen, felfoghatatlan, hogy valakit este még látsz, beszélsz vele, és pár óra múlva már nincsen.------
Soha többé nincsen, nincsenek többé gondolatai, érzései, könnyei, egyszerűen élete hajnalán megszűnik létezni, és nincs tovább, vége. Számomra ez még mindig érthetetlen.
Az élet persze megy tovább, és én is, de néha meg kell állnom, és visszanéznem, elgondolkodnom, hátha megértem, megtalálom a miérteket, és akkor könnyebb lesz továbbmenni.
De nincs válasz, nincs olyan válasz, amit ép ésszel fel lehetne fogni...
Mindenki arra törekszik, hogy a lehető legjobban élje le az életét. Vajon jól csináljuk?
Sok cikket olvashatunk, amelyek így vagy úgy jobbá, szebbé, könnyebbé stb. teszik az életünket és sok elfogult ember, aki mind jót szeretne nekünk. Nem arról van szó, hogy valaki pénzért tenné, sok olyan ember van, aki önzetlenül a saját nézeteit mondogatván javítana az életeden. Nagyon sok mindenből lehet válogatni, sokszor ellentmondásosak is, az ember próbálja kitalálni, hogy vajon neki melyik lenne a jó...
Mindenki arra törekszik, hogy a lehető legjobban élje le az életét. Vajon jól csináljuk?
Valóban a legtöbb embernek van mit javítani az életén. Sokan tudják, hogy tegyék, sokan nem. Különböző pszichológiai gondokra van rengeteg írás, nagyon sok nézet, akár a megfázás ellen gyógyszer. Ez a cikk semelyik helyességét nem fogja állítani, sőt megtámadja közel az összeset. Már előre látom azt a sok visszatámadást, amit kapok ezért, de nem tart vissza, hogy megosszam a "nézetem". Talán valakinek éppen ez tetszik.------
Mi is az összes probléma gyökere? Véleményem szerint különböző nézetek, akik megmondják, hogyan is kell élnünk fejtik ki ilyen-olyan mellékhatásukat. Hoppá, akkor hogy is van ez? Használjunk egy másik nézetet annak orvoslásaként? Ez így elég furcsa reakció. Az ember próbálja felvenni a legjobbat a választékból, de általában meg sem kérdőjelezi, hogy egyáltalán van-e olyan, csak választ, mert neki valahogy meg kell oldani a gondjait. Mindegy milyen lehetetlen dologgal, de így nem élhet, még a racionális gondolkodást is képes eldobni. Cserébe kap egy újabb nézetet, újabb gondokkal.
Szóval mit válasszunk? Vallást? Azon belül melyiket? Ezotérián belüli megoldást? A társadalom által kínált dolgokat? Ne válasszunk! Ha választunk már elszúrtuk. Inkább romboljuk le, azt vagy azokat, ami a gondjainkat okozza. Ez lehet sokféle, amit születésünk után megkaptunk. Legtöbbje nem is tudatos, így nagyon nehéz kapaszkodót találni rajtuk. Szerintem ezért is folyamodik a legtöbb ember valami máshoz.-------
Születésünkkor nincs semmilyen nézetünk. És ezzel is támasztom alá a mondanivalómat. A természet megalkotott minket embereket. Vajon miért hiszi a legtöbb ember azt, hogy ez kontár munka? Az ember megkapja, hogy így-úgy lásd a világot, van sorsod, kell legyen célod, kövess ilyen-olyan embert, legyen a példaképed, hidd el, hogy valaki megteremtett és ő így és úgy gondolkozik és imádd, kövesd stb.. Miért kellene bármelyik is nekünk? Miért ne élhetnénk mindezek nélkül? Egyszerűen, céltalanul, sors, hit, befolyásolás, példaképek stb. nélkül, ahogy megszülettünk.--------
A természet már elvégezte a legnagyszerűbb munkát, miért gondolnánk, hogy ezen van mit javítani, amikor meg sem értjük ezt?
Pláne, hogy ezzel az ember végez kontár munkát egy csodálatos alkotáson. Ez az alkotás a legnagyszerűbb, úgy ahogy van, mindenféle befolyásoló dolog nélkül.
„Nézz hosszan egy gyermek arcára, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik. /Ancsel Éva/”
…ezt az idézetet kerestem emlékeim közt a kórházi ágyon ülve - amelyet fiammal osztok meg már második napja, éjjelente fejtől lábig és lábtól fejig. Eszembe jutott, hiszen az élet már megint példát mutatott.
180 fok--
Állok a félhomályos kórházi folyosón. A hely szűk, jobbról és balról is ajtók, mögöttük egy-egy kis beteg. Lecövekeltem egy üvegajtó előtt, és bámulok befelé, a gyermek mintás üvegmatricák közt helyezgetve tekintetemet a jobb belátásért. Leskelődök. Naponta pont annyiszor, ahányszor elmegyek a szoba előtt.-------
A nagy helyiség közepén, az ablak előtt álló egyetlen rácsos kórházi ágyban egy kisbaba alszik, játszik, sír, nevet… aszerint,éppen mit súgnak neki az angyalkái. Az ágy mellett a polcon pelenka kupac, kis ruhák, ápolási kellékek és némi játék… összességében (ha a kórházi helyszíntől eltekintünk) semmi szokatlan. Mondhatnánk, hogy minden a legnagyobb rendben. Ennyi erővel akár meg is fordulhatnék, és 180 fokkal arrébb nagy vonalakban ugyanez a kép fogadna egy angyali, hurkás kisbaba szobájába nézve.
De valami mégis más, nem hiába toporgok itt naponta többször jómagam… valamint szinte minden anyuka (és kis beteg). Innen valaki hiányzik. Észreveszik ezt már alig egy nap után a gyerekek is.
A baba - Annuska -, aki minden figyelmet mágnesként vonz, egyedül van.--------
Itt hagyták… nem kellett senkinek. Pontosabban egy valaki lemondott róla, ezért már a startvonalnál fricskát mutat neki az élet.
Nap-, hét- és hónaphosszat egyedül… míg a többi szobában minden kicsi körül legalább két szorgos és szerető kéz motoz, vigyázva annak minden mozdulatát.-------
Annuska nyitott, bizalommal, vágyakozással teli tekintettel néz mindenkire a hangulat javítóként feltapasztott gyerekmintás matricák mellett… és csak találgatni lehet, mire gondol. Talán arra, hogy: - Bejössz hozzám? Felveszel? Fáj a pocakom, megvigasztalnál? Vagy csak egyszerűen: - Lehetnék a Tiéd?--------
Nem mehetünk be, nem vehetjük fel, nem adhatunk neki egy kis szeletet sem a jóból. Az üvegajtó is csak nagyon ritkán marad nyitva, társasága pedig csak akkor van, ha etetik, pelenkázzák, vizsgálják vagy fürdetik. - Nem szabad kötődni hozzá! – mondják a nővérek… és mi megértjük (hiszen egy ilyen kicsi embernek mekkora fájdalom lenne újra és újra elszakadni), de nem fogadja el egyikőnk sem ezt ilyen könnyen. A kislány sorsa elkezdődött, pedig itt még megmenthetné valaki odaadó szeretete…------
Elfordulok sokadszorra is a párás üvegtől száznyolcvan foknyit… ahol a másik babaillatú szobában a kacagó kis hurkást éppen most öleli magához szoptatni az édesanyja.
…kegyetlen kontraszt.
Ha valaki megkérdezné tőlem, ki vagyok, talán nem is tudnék egyetlen mondattal válaszolni.Egy ember vagyok, aki sok mindent megélt. Voltak k...
