FULL LIVE -VÁLOGATÁSOM

FULL MOVIE A BÜNTETŐ 2025

SHORT VIDEOS VÁLOGATÁSOM

RICHIE KOTZEN FULL LIVE 2015

FULL MOVIE MEGAN 2 2025

A TSAVO WEST NEMZETI PARK,VÍZ EMBERE.

A képen látható férfi Patrick Kilonzo Mwalua, akit gyakran „Tsavo vízembereként” emlegetnek. Kenya természetvédője nemzetközileg arról vált ismertté, hogy teherautókkal szállított vizet a Tsavo West Nemzeti Park kiszáradt vadvilágának súlyos aszályok idején. Mwalua olyan állatokat vett észre, mint az elefántok, zebrák, bivalyok és antilopok, amelyek a kiszáradt vízforrások miatt szenvedtek. Válaszul minden nap vízszállító teherautóval kezdett feltölteni a rezervátum mélyén található mesterséges itatóhelyeket.---------- Erőfeszítései során gyakran napi 3000–12 000 gallon (11 000–45 000 liter) friss vizet is szállított, a körülményektől függően. Ezt a kezdeményezést 2016 körül indította el, kezdetben saját maga finanszírozta. Később, miután egy GoFundMe kampány révén globális figyelmet kapott, a világ minden tájáról érkező emberek hozzájárultak ahhoz, hogy teherautói működjenek.-------- A munka kritikus fontosságú volt a vadvilág túlélése szempontjából, különösen Kenya súlyos aszályos időszakaiban, amelyek az éghajlatváltozás miatt egyre gyakoribbak. Mwalua a helyi közösségek, különösen a gyerekek vadvédelmi ismereteinek bővítésén is dolgozik. Munkáját számos természetvédelmi csoport és hírügynökség, például a BBC, a CNN és a National Geographic is méltatta.

EGY APA,KINEK A KÉT FIA SEM JELENT SEMMIT...

Egy apa, kinek a két fia sem jelent semmit... - Nincs értelme már az életemnek, semmi célt nem látok magam előtt - mondta az édesapa. - Van két fiad! Ez nem elég értelem és cél?? - kérdeztem. - Csak addig volt célom ez, míg felneveltem őket. Ezt már nem bírtam tovább hallgatni, zokogva és a dühtől remegve kirohantam a teraszra. Egy apa, kinek a két fia sem jelent semmit------- Élettársammal immár 5. éve élünk együtt. Tudunk egymásról egy s mást, rosszat is jót is. Ismeri a múltam és én is az övét. Ez a fiú jelenti nekem az életemet, a fényt és a jövőt. Ő is boldog velem, minden olyan jó lenne, ha nem árnyékolná be egy "aprócska" dolog az életünket. Amikor összehozott minket a sors, a barátomnak már akkor sem volt valami békés családi élete. Édesanyja és az öccse aranyat érnek. A gond az édesapjával volt. Alkoholista. Erről - gondolatom szerint - nem is kell sokat beszélnem, mert mindenki tudja, aki alkoholfüggő, az miként viselkedik és rosszabb esetben mennyire teszi tönkre az egyébként szép és kiegyensúlyozott családi életét. Öt évvel ezelőtt, amikor én a családjukba kerültem, anyósom rengeteget bánkódott, panaszkodott nekem, hogy a férje milyen ember lett. Iszik, ráadásul munkanélküli - az állását is ez miatt veszítette el, pedig vezető pozícióban dolgozott.-------- Próbáltak rajta segíteni nem is kevesen. Intéztek neki elvonókúrát is, ahonnan elszökött. Nem érdekelte semmi és senki, ment a saját feje után. Aprópénzért könyörgött minden este a párom szobája ajtajánál. Hol kapott, hol nem. Nem egyszer történt az sem, hogy ittasan elesett valahol a városban és a kórházba kellett menni érte. Borzalom.------- Én magam sosem voltam ilyen helyzetben, nem tudtam milyen együtt élni egy alkoholistával. Most már tudom. Pedig semmi oka nem volt rá. Mind a két fia szép és okos, iskolázottak. Felesége gyönyörű és hűséges asszony. A legfájdalmasabb az egész történetben, hogy még ha a feleségét már nem nézte semmibe, legalább a két fia érdekelte volna.------- Értük és miattuk igen is képes lett volna felfüggeszteni a mértéktelen ivást. Anyósomnak elege lett ebből az életből. Bejelentette: elköltözik albérletbe, megyünk-e vele? Egyikünk sem habozott a válaszadással. Már aznap össze is pakoltunk. Párom öccse és édesanyja albérletbe mentek, mi pedig kettecskén egy vidéki házba költöztünk. Apósom maradt a házban (ami egyébiránt közös tulajdonban van, ráadásul elég magas összegű kölcsön terheli, amit anyósomtól vonnak le a fizetéséből, mivel a drága apósom munkanélküli). Ez volt az a reménysugár életünkben, hogy a távozásunktól észhez tér, felhagy eddigi életével és bizonyít. Igen, azt hittük. De sajnos máshogy alakultak a dolgok. Lefelé... és még annál is alább--------- Pár hét telt el a költözésünk óta. Maradt minden ugyanúgy, ahogy volt. A lakás elpiszkosodott. Ő maga is. Áramot kikapcsolták, meleg vizet is. Pofátlan módra fogadott be maga mellé hasonló sorsú embereket, mondván, fizetnek neki az otttartózkodásért. Ez sem volt igaz. Nem fizettek semmit, ugyan miből? Számtalan telefonhívás jött felénk, hogy menjünk vissza és tegyünk rendet ott, takarítsunk ki, küldjük el onnan az idegeneket. Semmit nem tudtunk csinálni, uralta a házat. És ez még semmi... Elképzelni sem tudtam, hogy még lehet rosszabb a helyzet, de igen. Teltek a hetek, hónapok és ő egyre lejjebb-lejjebb adta magát. Az alkoholivás megmaradt, de enni már nem nagyon evett. Maximum heti 2-3 alkalommal. Lefogyott. Koldult.--------- Fertőző bőrbetegséget kapott el. Pénzt kéregetett az utcán az emberektől. Nyomozott utánunk, mikor megyünk munkába és ha meglátott bennünket, odajött cigarettát és aprót kérni. Éppenséggel ha mi nem tudtunk neki adni semmit, akkor a párom munkatársától kért. Szégyen. Éjt nappallá téve hajtogatta a maga verzióját, hogy őt kell sajnálni, semmiről sem tehet. Párom számtalanszor ment el hozzá beszélgetni. Semmit sem ért vele. Saját magát zaklatta fel lelkileg. Eközben egy tragédia is történt, elhunyt apósom édesanyja és szerintem ez volt az utolsó csepp a pohárban. Innentől kezdve jött a pokol. Mert igen, ezektől még mindig van rosszabb!-------- Látták nem kevesen őt aludni a városban padokon. Többször vitték a sürgősségi betegellátóba, mert megverték - sok embernek tartozik pénzzel. A lakást kifosztották. Elvittek mindent, vagy eladta pár száz forintért. Egy ágy maradt és a többszáz boros üveg szanaszét a földön. Ürülékek és ételmaradékok a parkettán. Hajléktalanok az ágyon és még sorolhatnám. Utoljára ekkor voltunk nála. A párom, én és apósom voltunk ott. Ismervén magam tudtam, hogy nem fogom tudni megállni, hogy ne mondjak semmit erre a látványképre. Nem is fogtam be a számat, párom már csitított engem. Após csak ült a konyhán és lesett maga elé.--------- - Apu. Mi ez az élet? Hogy lehet így élni? - Nincs értelme már az életemnek, semmi célt nem látok magam előtt - mondta az édesapa. - Van két fiad! Ez nem elég értelem és cél?? - kérdeztem. - Csak addig volt célom ez, míg felneveltem őket. Ezt már nem bírtam tovább hallgatni, zokogva és a dühtől remegve kirohantam a teraszra. A további párbeszédet már nem hallgattam. Rosszul lettem, mert akárhogy is szeretném megérezni, mit érez a párom, úgysem fogom tudni. A lelkét marja szét ez a nagyon rossz érzés és én csak azt látom, hogy próbál nem gondolni erre a problémára, de belül szétrágja valami... És a tudta, hogy mennyi ember próbált rajta segíteni még az elején. Kérdésemre annyit szokott mondani a párom: sajnálja és gyűlöli. Apósom testvére már végleg lemondott róla. Számára tabu az egész téma.

EGY SUGÁRNYI FÉNY.

Nem adott ki egyetlen hangot sem. Nem rángatta a láncot, nem vonyított, nem próbált elvonszolódni a fájdalomtól… Csak feküdt a hideg földön, állát a poros betonba nyomva, elernyedt nyelvvel és sűrű habbal a szájánál. Szemei tágra nyíltak, mintha megfagyott képek lennének — az egyikben könny csillogott, a másikban néma könyörgés dermedt meg a szenvedés végéért. Az emberek elhaladtak mellette: volt, aki elfordította a tekintetét, volt, aki gyorsított léptein, más meg suttogta: „biztos veszett”, és félt közelebb menni. De ő egyszerűen csak haldoklott. Nem rögtön, nem azonnal — hanem lassan, gyötrelmesen, szinte észrevétlenül a világ számára.-------- Nyakán rövid, rozsdás lánc lógott. Valaha valaki odacsatolta, „őrzőnek” szánva. Annak az embernek ő nem volt barát vagy élő lélek — csupán udvarvédő. Aztán, úgy tűnik, büntetés, düh vagy egyszerű közöny kínzássá változtatta az életét. Nem ismert szavakat arra, ami vele történt. Nem értette, hogy a fájdalom lehetne rendellenes is. Számára eltűnt az ételes tál illata, egy csont öröme vagy egy ismerős hang. Csak a szűk, egy méteres kör maradt, ahol a földön és a rozsdás vason kívül semmi más nem létezett. Közelben gyerekek hangjai hallatszottak, autók suhantak el, szirénák vijjogtak. De mindennek már nem volt jelentősége. Az ő világa a lánc határáig szűkült. Ott nem volt helye sem reménynek, sem jóságnak. Csak a por, a perzselő nap és a fémes íz a torkában.---------- És akkor történt valami, amit már nem várt. Valaki mégis megállt. Egy nő volt az — egyszerű, táskával, szandálban. Elment volna mellette, de megdermedt, ahogy meglátta. Letette a táskát, mellé guggolt, és halkan megszólalt: — Istenem… hiszen te még élsz…---------- És ő alig észrevehetően megrándította a fülét. Épp csak annyira, de ez elég volt ahhoz, hogy elkezdődjön élete új fejezete.A nőt Annának hívták. Negyvenhárom éves volt. Sietett haza a piacról, csirkét és zöldséget vitt a családjának. De amikor meglátta ezt a csontsovány ebet, olyan volt, mintha jeges tű fúródott volna a szívébe. Nem tudta, mit tegyen: menhely, állatorvos, vajon ki vállalná a segítséget? De elmenni nem tudott. Hívott egy taxit, meggyőzte a sofőrt, hogy nem veszélyes, bebugyolálta a kutyát egy régi plédbe. Ő nem ellenkezett. Csak egyszer rándult meg, amikor Anna keze a lánchoz ért. Akkor Anna óvatosan levette azt, és a szemetesbe dobta.------------ A klinikán a diagnózis úgy hangzott, mint egy halálos ítélet: súlyos mérgezés, minden bizonnyal vegyszerrel. A túlélés esélye — legfeljebb tíz százalék. Az orvos nyíltan megmondta: „Ez nem kutya, hanem egy árnyék. Lehet, hogy nem éli meg a reggelt.” De Anna nem hátrált meg. Aláírta a papírokat, megvette a gyógyszereket, és ott maradt mellette. Egész éjjel ült, hallgatva a nehéz légzését. És egy pillanatban a kutya felemelte a fejét, és először nézett közvetlenül rá. Hosszan, figyelmesen. És nem fordította el a tekintetét.--------- Így kezdődött a visszatérése. Egy hét, aztán kettő… elkezdett enni, majd próbálkozott felállni, remegő lábakkal odament Annához, amikor hívta. A nevét már azon az első éjszakán megkapta — Sugár. „Mert — mondta Anna — bármilyen sötétségben kell, hogy legyen legalább egy sugárnyi fény.” Három hónap múlva már egészen más volt. Még mindig sántított, a bundája sem nőtt vissza teljesen, de már örült az életnek. Csóválta a farkát, sétálni ment, leült a balkonon Anna mellé, amikor az teát ivott. Lassan a fiának is kezdett megbízni, a szemébe nézett. És néha sírt — igazi könnyekkel. Az örömtől, az elfogadástól, attól, hogy észrevették és befogadták--------- Két évvel később Sugár Annával és a családjával él. Idegenekben nem bízik, ugat a szokatlan alakokra, de ha egyszer megsimogatják a fülei között, teljes testével odabújik. Mert tudja: át lehet élni a láncon töltött poklot, és mégis el lehet jutni ahhoz az emberhez, aki a sajátjává válik. Anna falán ott lóg egy fénykép — az a bizonyos, amelyen soványan fekszik, habbal a száján, lánccal a nyakán. Nem veszi le. Számára ez emlékeztető: a csoda ott kezdődik, ahol valaki megáll, és kinyújtja a kezét. És ha megkérdezik, miért tette, Anna egyszerűen így felel: — Mert másképp nem tudtam volna megbocsátani magamnak. És ő sem élte volna túl. Most viszont van otthona. És nekünk van egy szívünk, amely újra képes hinni.

VIDEO CLIP VÁLOGATÁSOM

LAGZI VÁLOGATÁS 3

JOHN PETRUCCI -- DREAM THEATER FULL LIVE

DIPLOMA IGEN VAGY NEM?

A cikk nem kortesbeszéd, és nem is reklámszöveg. Egyetlenegy főiskolán sem dolgozom, csak úgy gondoltam megírom a felsőoktatásban szerzett élményeimet. Azoknak, akik szintén főiskolát vagy egyetemet végeztek, és azoknak is, akik vacillálnak, hogy érdemes-e? Hogy megéri-e? Diploma - igen vagy nem? Sokan azt mondják pénzkidobás, tele az ország diplomás munkanélkülivel... Vagy: érettségivel is van állásom, minek akkor a diploma... Ismerős? Szerintem sok embernek az lehet. Még mielőtt bárki megvádolna, nem dolgozom a felsőoktatásban, és egyik főiskolának sem akarok/szeretnék reklámot csinálni. Egyszerűen csak szeretném leírni, hogy én miként látom a felsőoktatás szükségességét, avagy hiányát ma Magyarországon.-------- Persze nálam sem ment egyről a kettőre. Valószínűleg nem én vagyok, és nem is én leszek az első, aki az érettségi után úgy gondolja soha többet iskolapadot! Nálam sem volt ez másképp. Ma már tudom, nem tettem helyesen. Persze az érettségit és a főiskolai éveket összekötő "hintapalintában" voltak nagyon szép éveim. Sokat utaztam, jó munkahelyem volt, de valahogy úgy éreztem, többre vagyok hivatott. Huszonhét évesen szántam rá magam a továbbtanulásra. Szülői presszió nem volt, csak nagyon örültek, hogy végre elszánom magam. A máig is nagyon divatos kommunikáció szakot választottam egy budapesti főiskolán. A nyílt napon elmondta egy volt hallgató, amit én is átéltem ezután: "Nagyon jó volt idejárni, jó tantárgyak, jó tanárok, jó közösségi élet, de a vizsgaidőszakok húzósak lesznek".------- Gondolom, nem mondok ezzel újat, hiszen ez valószínűleg minden iskolában így van, legalábbis ami a vizsgaidőszakot illeti. Jó kis osztály jött össze, és amitől féltem, hogy rengeteg újgazdag, elkényeztetett fiú/lány lesz, nem igazolódott be. Legalábbis nem levelező tagozaton. (Nappalin annál inkább). Sem általánosban, sem középiskolában soha olyan jó osztályközösségünk nem volt, mint egy - ki gondolta volna - levelező rendszerű főiskolai képzésben. Tudnék erről napestig írni, de nem cifrázom. Egyszerűen: tök jó volt.------- A három év eltelt gyorsan, közeledett a vége, és a mindent eldöntő vizsga, amitől - most már bátran állíthatom - legalább annyira félünk akkor ott, mint az érettségitől a középiskolában. Mint akkor is, most is kiderült azonban, hogy hacsak az ember le nem lövi a vizsgabiztost, nem valószínű, hogy megbuktatják. Ettől függetlenül, tanulni kell. Sokat. Igazából fogalmam sincsen, hogy az államvizsga drukkja összehasonlítható-e mással? Tulajdonképpen minden vizsgától félünk. Ez azonban mégis más: az embernek felnőtt élete lesz! A szó mindenféle értelmében. Az államvizsgán egy hallgató kb. öt percig vizsgázik, és bátran állíthatom, hogy ebben az öt percben tényleg nem tudjuk, hol is vagyunk valójában. Magunk előtt öt fejet látunk, miközben magassarkú cipőben, nejlonharisnyában, vagy a fiúk öltönyben-nyakkendőben "küzdenek". Aztán a bizottság megköszöni, és következik az újabb idegtépő várakozás a végéig, mikor már mindenki felelt, és megtudjuk, hogy diplomások lettünk-e vagy sem.-------- Felemelő érzés, mikor a jó hírt - melyre legkevesebb három évet vártunk, kifizettünk egy csomó pénzt, éjszakákat és nappalokat tanultunk át, és sokszor nevettünk vagy sírtunk egy-egy zh. vagy év végi vizsga sikeressége vagy sikertelensége láttán - megtudjuk. Hazudnék, ha azt írnám, nem voltak éjszakai tanulások, sírások, nevetések... Vagy nem voltak olyanok, amikor legszívesebben feladtuk volna. Aztán újabb erőt és energiát kapunk, hogy honnan nem tudom, és rájöttünk, talán megéri. A sikeres államvizsga után pedig nem kérdés, hogy MEGÉRTE.

ÁLLÁS KERESÉS DIPLOMA NÉLKÜL.....

Álláskeresés diploma nélkül - siker 3 hét alatt! Ne szépítsünk, kirúgtak. Az elmúlt 2-3 évben már másodszor, hirtelen, egyik napról a másikra (felmondási időt betartva). 35 éves nőként, párom betegsége miatt, családfenntartóként nem engedhettem meg magamnak, hogy hosszú ideig állás nélkül maradjak. Remélem tudok segíteni sokatoknak néhány ötlettel, bár a spanyolviaszt nem én találtam fel, de működik! A történethez hozzá tartozik, hogy mindez Budapesten történt. De szerintem itt sincs másképp, mint egy megyeszékhelyen, vagy egy nagyvárosban. Sőt! Mivel itt többen élünk (+ agglomeráció) a merítési háló is nagyobb, tehát nagyobb a konkurencia, egy állásra többen jelentkeznek. Gimnáziumi érettségi a legmagasabb iskolai végzettségem (nem fejeztem be a fősulit), nincs nyelvvizsgám, nincs szakmám, csak kb. 10-12 éves telefonos ill. ügyfélszolgálati tapasztalatom és alázatom.------ A kálváriám talán ott kezdődik, hogy 2011 januárjában a nagyon biztos, nagyon jó munkahelyemről 8 év után (Bank) leépítettek többedmagunkkal együtt. A munkámat imádtam, a fizetésem nagyon jó volt (br. 300.000,- nettó: 180-190.000,- + cafetéria + negyedéves bónusz), mindenki csodálkozva kérdezi, hogy miért jöttem el? Nos, a szomorú igazság, hogy elküldtek. Onnan kezdve, igazából egy darabig tartott a végkielégítés. Itt követtem el az első számú hibát. Azonnal kellett volna keresnem hasonló munkakörben, másik bankban munkát.------ Aztán jöttek a hitegetések, ismerősök, innen-onnan, várakozó álláspont, közben, hogy csináljunk is valamit, és a biztosítási közvetítői vizsgám, amit még a bankban meg kellett csinálni, adott volt, elkezdtem biztosítózni. 2. sz. hiba. Akinek nincs félretett 2-3 millió Forintja, biztos háttere (kvázi a párja megteremti a család megélhetését), hatalmas nagy kapcsolati rendszere, ne kezdje el. A munka jó volt, szerettem, viszont nagyon nehéz. Nem szeretnék lebeszélni róla senkit, mert a biztosítás jó és fontos dolog az életünkben, tényleg sokan vannak, akik ebből élnek, sőt, nagyon jól élnek.------ De azért kell egy fél-2 év, amíg bedolgozod magad. Hát nekem ennyi nem volt. Aztán jött még egy ismerősi ígéret munkára... Nem lett belőle semmi, csak ment a csúsztatás, hitegetés (a mai napig nem tudom, hogy miért nem jött össze) - 3. sz. hiba. Amíg nincs a szerződés a kezedben, ne higgy senkinek! Mit lehet tenni? Gyorsan másik biztosító újra elhúzta előttem a mézesmadzagot. Újra félév egyszer hopp - másszor kopp... És elegem lett. 2022. augusztusában úgy döntöttem, hogy befejeztem. Alkalmazotti munka, fix fizetés, bejelentett jogviszony, kész-passz. 3 hét alatt megvolt az állás nyáron is. Majd most, április elején újból munka nélkül maradtam. Az első két-három nap örülsz a szabadságnak, de jó, nem kell felkelni, nem kell bemenni, de jóóóó, majd most mindent elintézel. Nagytakarítás, ablakpucolás, garázsrámolás, ültetés, udvar rendberakása, foglalkozni a gyerekkel (nekem: kutyával), halasztott orvosi vizsgálatok, na, most leszedetem azt a szemölcsöt na, perszeeee... Aztán jön az önmarcangolás, a kétségbeesés pár napja, jajjistenemnincsállásommostmilesz, és még a sebészet közelébe se mentem, hogy leszedjék a halántékomról a szemölcsöt.------ Aztán jön a beismerés, hogy egy fia önéletrajzot sem küldtem el már legalább 4-5 napja, hogyan is lesz ebből állás. Nosza, hajrá, álljunk neki, hiszen ez most a munkám, ha kell, akkor napi 8 órában. Felfrissítettem az önéletrajzomat (kicseréltem rajta a képet, beírtam a legutolsó munkahelyemet). És az összes szóbajöhető illetve nekem tetsző állásra elküldtem az önéletrajzomat. Nem csak az álommelókra, hanem oda is, ahol megfelelelk a kiírásnak, de vélhetően kevesebb pénzt fizetnek. Két állásportáltól már nyár óta naponta kapom a hírleveleket a pozíciókról, amiket vagy megnéztem, vagy nem, de nem iratkoztam le róluk. Tehát, ha nem vagy feliratkozva ilyen állásportálokra, tessék rászánni az időt! 2-3 elég. És állítsd be a hírlevelet az érdeklődési körödnek megfelelően, heti vagy napi értesítésre. (Véleményem szerint, akinek nagyon fontos, napira, akinek van állása, de szeretne váltani, vagy még ráér, csak körbenéz a piacon, pedig hetire.) Utáltam mindig is kitölteni én is ezeket a rubrikákat, hiszen minek beleírni, ha az önéletrajzomat úgyis csatolom a végén? De 2 állásportálra be voltam regisztrálva - már itt is csak frissíteni kellett az adatokat - 5-5 perc. Szóval az utolsó egy heti értesítésekre elküldtem az önéletrajzomat, amik tetszettek, feltételeknek megfeleltem. Ezt tettem másnap is, és harmadnap is. Kb. naponta 10-15 helyre jelentkeztem - nem szépítek, ez több órát vesz igénybe naponta. Semmi.-------- Na, akkor nézzük az apróhirdetési oldalakat, talán ott is lesz valami. Onnan is küldtem néhány önéletrajzot, telefonáltam. És beindult. Elkezdtek csordogálni az interjúidőpontok. Volt, hogy már a telefonban kiderült, hogy nem egymást keressük (nagyon sok biztosító keresett meg például, ahová be sem adtam a jelentkezésemet.) A következő hét az interjúkkal telt el. Most azt számoltam, hogy 6 személyes találkozón voltam. Köszönjük, majd értesítjük... Szokásos, gondolom mindenkinek ismerős. Igazán le tudja lombozni az embert, még akkor is, ha úgy éreztem, hogy jól sikerült. Behívtak egy céghez is (ahová amúgy tavaly nyáron is behívtak, csak akkor már felvettek arra a helyre, ahol edig dolgoztam), elmondtak mindent, huhh... a tevékenységet illetően álmaim állása.------ Jelenleg. Azért a fizetéstől nem ájultam el, és csak 6 órás foglalkoztatás. Sosem dolgoztam 6 órában!!! No, nem baj, majd nézek mellette legalább másik melót. Nagyon szerettem volna ide bekerülni. Egy pozitívumot meg kell jegyeznem: sehol, de sehol nem kérdezték meg, hogy van e gyermekem. Szóval, kisgyerekes anyukák, ettől ne féljetek! Nem kell elmondani, hogy van. Nekem amúgy nincs, de 35 évesen persze, hogy szeretnék már 1-3 éven belül - de erről sehol szó sem volt. Arról se, hogy van, arról sem, hogy nincs. Nem emeltem ki sehol, hogy nincs, arról sem beszéltem, hogy van e párom, stb. Szóval ettől a részétől ne féljetek, nem kérdezhetik meg, és ehhez tartják is magukat.------- Node, nem áll meg az élet, mentem tovább a többi időpontomra, míg nem az egyiknél azonnal megmondták, hogy mikor tudok kezdeni? Mondtam holnap (ez volt szerdán), azért megállapodtunk a hétfőben. Nagyon örültem neki, hogy VAN ÁLLÁSOM! :D Hazafelé a buszon pedig hívtak egy másik helyről (az álommelótól), hogy elnyertem az állást. Jövő héten kezdünk. Szuper! Erre is azt mondtam, fapofával, hogy rendben. Délután nagy lazulás, hívnak egy harmadik helyről, hogy felvettek!!! Azt sem utasítottam el, hogy köszönöm, már van kettő. :DDD Higgadt fejjel szerettem volna átgondolni, hogy melyiket válasszam, hiszen egyikben sem másnap kellett kezdeni. Így lett tulajdonképpen három hét alatt 3 állásom. Nagy dilemmával a 6 órás "álommelót" választottam (egyikben sem volt olyan kiemelkedő fix fizetés, ami eldöntötte volna), mert én akkor tényleg kértem az Univerzumot, a Jóistent, az összes anygalokat, hogy segítsenek, ott szeretnék dolgozni. Bízom a női megérzésemben, és remélem, hogy jól döntöttem. A mai napon be is léptem a céghez, és 2 nap múlva pedig kezdek.----- Én a mai napig azt mondom, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar. Igenis lehet munkát találni, de melózni kell vele. Napi 5-15 helyre el kell küldeni az önéletrajzot. Nem kerül pénzbe. A mai világban már az internet rengeteget segít. Rengeteg álláshirdetés van, és nem csak 3 diplomásoknak, 5 nyelven beszélőknek. Amikor meg felhívnak, már akkor nyugodtan kérdezz rá a neked fontos dolgokra. (Pl. nálam vállalkozói jogviszony kizáró ok volt) Mindenkinek kívánom, hogy minél hamarabb találja meg magának a lehetőséget, hajrá előre, és nem szabad elkeseredni. Egy éven belül kétszer is sikerült ezt az eredményt produkálnom, nem hiszem, hogy ez olyan nagy szerencse lenne. Tettem érte. Te is tehetsz. Ablakok megpucolva, de a szemölcs még mindig ott figyel a halántékomon... ;)

LILOVELI VÁLOGATÁSOM

CSODÁS FOTÓK

KOCSIBAN SZÜLT A KISKUTYA

Épp most mentettem ki egy kislányt az utcáról – a szemében félelem, kimerültség és egy halk reménysugár keveréke volt. Vezetés közben szorongónak tűnt, lihegett, apró teste remegett. Aztán a hátsó ülésen lefeküdt, és tudtam, hogy valami történik. Gyorsan félreálltam, a szívem hevesen vert. Amikor kinyitottam az ajtót, egy apró szívdobbanás fogadott, amint belép a világra.-------- Ott, az autómban, egy almot gyönyörű kiskutyáknak adott életet. Abban a pillanatban érzelmek öntöttek el – könnyek, áhítat és egy hihetetlen kötelék, amire soha nem számítottam. Habozás nélkül tudtam, hogy az enyémek, akiket meg kell védenem. Biztonságot, melegséget és szeretetet ígértem nekik. Egy kötelék, amely az út szélén kezdődött, de egy életen át tart.

KEDVENC LAGZI VIDEÓIM - 2

FULL LIVE - VÁLOGATÁSOM

PARADISE LOST FULL LIVE KYIV 2020

KEDVENCEIM - VÁLOGATÁSOM