A 103 éves dédike – novella A házban félhomály volt, az a fajta puha, meleg félhomály, amelyben az idő nem rohan, csak csendesen lélegzik. A falakon régi fényképek sorakoztak: fekete-fehér arcok, ünneplő ruhák, mosolyok, amelyek már csak az emlékezetben élnek tovább. A dédike a karosszékben ült, a takaró a térdére terítve. A teste törékeny volt, mint egy régi porcelánfigura, de a szeme — az a mély, sötétbarna szem — még mindig égett. 103 év. Egy emberöltőnél is több. Egy egész történelem. Amikor beléptem, lassan felém fordította a fejét. – Pistikém… te vagy az?---------- – Én vagyok, dédike. Megjöttem. A szája megremegett, és a hangja elcsuklott. – Ne menj még… kérlek. Néha egy héten sincs látogatóm. Olyan jó, hogy itt vagy. Leültem mellé. A keze után nyúltam. Hideg volt, de az érintésében ott volt az élet. A szívem összeszorult. – Beszélgessünk. Amíg csak szeretnéd.--------- És beszélgettünk. Három órán át. A régi időkről. A fiatalságáról. A háborúról. A szerelemről. A férjéről, aki már régen elment. A gyerekeiről. A nevetésekről. A sírásokról. A kenyér illatáról, amit hajnalban sütött. A táncokról, amikor még könnyű volt a lába. A nyarakról, amikor még mindenki élt. Aztán egyszer csak elhallgatott. A tekintete elhomályosult. – Pistikém… sok már nekem ez a 103 év. Sok. Elfáradtam. És mégis… mégis itt vagyok. De a fiam… a fiamat elvette a jóisten. Miért őt? Miért nem engemA hangja remegett. A könnyei lassan gördültek végig az arcán. – Zoli… az én Zolim… olyan jó ember volt.---------- Olyan jó. És elvitte az agydaganat. Miért? Miért a fiamat vitte el a jóisten? MONDTAM A SORS KÖNYVE MÁSKÉPP ÍRÓDOTT.EL KELL ŐT ENGEDNI!!! Nem tudtam mit mondani. Csak fogtam a kezét. A fájdalom olyan volt, mint egy régi seb, amely soha nem gyógyul be teljesen. Aztán megjelent Zsófi az ajtóban. A kislány, aki vakon született. A kislány, akinek a világ sötét, de a lelke fényesebb, mint bárkié. – Dédi… itt vagyok. – mondta, és a hangja megtöltötte a szobát. A dédike felnézett. A szeme megtelt fénnyel. – Gyere ide, angyalom. Gyere ide hozzám.----------- Zsófi odalépett, kitapogatta a dédike kezét, majd az arcát. A mozdulat olyan gyengéd volt, mintha a világ legnagyobb kincsét érintené. – Ne sírj, dédi. Szeretlek.volt, mintha a világ legnagyobb kincsét érintené. – Ne sírj, dédi. Szeretlek.-------------- A dédike ekkor elmosolyodott. A mosolyában ott volt minden: a 103 év, a veszteség, a fájdalom, a szeretet, és az a különös béke, amely csak azoknak adatik meg, akik már túl vannak az élet viharán. – Látod, Pistikém… – mondta halkan. – A jóisten elvette a fiamat… de adott helyette egy angyalt. Egy vak angyalt. És ő vezet engem… nem én őt.A jóistenke karácsony szentestére adott egy egészséges kisfiút
A szoba megtelt csenddel. De ez a csend már nem volt nehéz. Inkább olyan volt, mint egy régi dal utolsó akkordja, amely még sokáig rezeg a levegőben. Amikor elindultam, a dédike utánam szólt: – Gyere máskor is, fiam. Ne hagyj sokáig egyedül. A csend néha túl nagy. És én tudtam, hogy vissza fogok menni. Mert vannak emberek, akiknek a jelenléte ajándék. És vannak pillanatok, amelyekből nem szabad kimaradni.
Ha valaki megkérdezné tőlem, ki vagyok, talán nem is tudnék egyetlen mondattal válaszolni.Egy ember vagyok, aki sok mindent megélt. Voltak k...
