A cikk nem kortesbeszéd, és nem is reklámszöveg. Egyetlenegy főiskolán sem dolgozom, csak úgy gondoltam megírom a felsőoktatásban szerzett élményeimet. Azoknak, akik szintén főiskolát vagy egyetemet végeztek, és azoknak is, akik vacillálnak, hogy érdemes-e? Hogy megéri-e?
Diploma - igen vagy nem?
Sokan azt mondják pénzkidobás, tele az ország diplomás munkanélkülivel...
Vagy: érettségivel is van állásom, minek akkor a diploma...
Ismerős? Szerintem sok embernek az lehet.
Még mielőtt bárki megvádolna, nem dolgozom a felsőoktatásban, és egyik főiskolának sem akarok/szeretnék reklámot csinálni. Egyszerűen csak szeretném leírni, hogy én miként látom a felsőoktatás szükségességét, avagy hiányát ma Magyarországon.--------
Persze nálam sem ment egyről a kettőre. Valószínűleg nem én vagyok, és nem is én leszek az első, aki az érettségi után úgy gondolja soha többet iskolapadot! Nálam sem volt ez másképp. Ma már tudom, nem tettem helyesen. Persze az érettségit és a főiskolai éveket összekötő "hintapalintában" voltak nagyon szép éveim.
Sokat utaztam, jó munkahelyem volt, de valahogy úgy éreztem, többre vagyok hivatott.
Huszonhét évesen szántam rá magam a továbbtanulásra. Szülői presszió nem volt, csak nagyon örültek, hogy végre elszánom magam. A máig is nagyon divatos kommunikáció szakot választottam egy budapesti főiskolán. A nyílt napon elmondta egy volt hallgató, amit én is átéltem ezután: "Nagyon jó volt idejárni, jó tantárgyak, jó tanárok, jó közösségi élet, de a vizsgaidőszakok húzósak lesznek".-------
Gondolom, nem mondok ezzel újat, hiszen ez valószínűleg minden iskolában így van, legalábbis ami a vizsgaidőszakot illeti. Jó kis osztály jött össze, és amitől féltem, hogy rengeteg újgazdag, elkényeztetett fiú/lány lesz, nem igazolódott be. Legalábbis nem levelező tagozaton. (Nappalin annál inkább).
Sem általánosban, sem középiskolában soha olyan jó osztályközösségünk nem volt, mint egy - ki gondolta volna - levelező rendszerű főiskolai képzésben. Tudnék erről napestig írni, de nem cifrázom. Egyszerűen: tök jó volt.-------
A három év eltelt gyorsan, közeledett a vége, és a mindent eldöntő vizsga, amitől - most már bátran állíthatom - legalább annyira félünk akkor ott, mint az érettségitől a középiskolában. Mint akkor is, most is kiderült azonban, hogy hacsak az ember le nem lövi a vizsgabiztost, nem valószínű, hogy megbuktatják. Ettől függetlenül, tanulni kell. Sokat.
Igazából fogalmam sincsen, hogy az államvizsga drukkja összehasonlítható-e mással? Tulajdonképpen minden vizsgától félünk. Ez azonban mégis más: az embernek felnőtt élete lesz! A szó mindenféle értelmében.
Az államvizsgán egy hallgató kb. öt percig vizsgázik, és bátran állíthatom, hogy ebben az öt percben tényleg nem tudjuk, hol is vagyunk valójában. Magunk előtt öt fejet látunk, miközben magassarkú cipőben, nejlonharisnyában, vagy a fiúk öltönyben-nyakkendőben "küzdenek".
Aztán a bizottság megköszöni, és következik az újabb idegtépő várakozás a végéig, mikor már mindenki felelt, és megtudjuk, hogy diplomások lettünk-e vagy sem.--------
Felemelő érzés, mikor a jó hírt - melyre legkevesebb három évet vártunk, kifizettünk egy csomó pénzt, éjszakákat és nappalokat tanultunk át, és sokszor nevettünk vagy sírtunk egy-egy zh. vagy év végi vizsga sikeressége vagy sikertelensége láttán - megtudjuk.
Hazudnék, ha azt írnám, nem voltak éjszakai tanulások, sírások, nevetések... Vagy nem voltak olyanok, amikor legszívesebben feladtuk volna.
Aztán újabb erőt és energiát kapunk, hogy honnan nem tudom, és rájöttünk, talán megéri.
A sikeres államvizsga után pedig nem kérdés, hogy MEGÉRTE.
Álláskeresés diploma nélkül - siker 3 hét alatt!
Ne szépítsünk, kirúgtak. Az elmúlt 2-3 évben már másodszor, hirtelen, egyik napról a másikra (felmondási időt betartva). 35 éves nőként, párom betegsége miatt, családfenntartóként nem engedhettem meg magamnak, hogy hosszú ideig állás nélkül maradjak. Remélem tudok segíteni sokatoknak néhány ötlettel, bár a spanyolviaszt nem én találtam fel, de működik!
A történethez hozzá tartozik, hogy mindez Budapesten történt. De szerintem itt sincs másképp, mint egy megyeszékhelyen, vagy egy nagyvárosban. Sőt! Mivel itt többen élünk (+ agglomeráció) a merítési háló is nagyobb, tehát nagyobb a konkurencia, egy állásra többen jelentkeznek. Gimnáziumi érettségi a legmagasabb iskolai végzettségem (nem fejeztem be a fősulit), nincs nyelvvizsgám, nincs szakmám, csak kb. 10-12 éves telefonos ill. ügyfélszolgálati tapasztalatom és alázatom.------
A kálváriám talán ott kezdődik, hogy 2011 januárjában a nagyon biztos, nagyon jó munkahelyemről 8 év után (Bank) leépítettek többedmagunkkal együtt. A munkámat imádtam, a fizetésem nagyon jó volt (br. 300.000,- nettó: 180-190.000,- + cafetéria + negyedéves bónusz), mindenki csodálkozva kérdezi, hogy miért jöttem el? Nos, a szomorú igazság, hogy elküldtek. Onnan kezdve, igazából egy darabig tartott a végkielégítés. Itt követtem el az első számú hibát. Azonnal kellett volna keresnem hasonló munkakörben, másik bankban munkát.------ Aztán jöttek a hitegetések, ismerősök, innen-onnan, várakozó álláspont, közben, hogy csináljunk is valamit, és a biztosítási közvetítői vizsgám, amit még a bankban meg kellett csinálni, adott volt, elkezdtem biztosítózni. 2. sz. hiba. Akinek nincs félretett 2-3 millió Forintja, biztos háttere (kvázi a párja megteremti a család megélhetését), hatalmas nagy kapcsolati rendszere, ne kezdje el. A munka jó volt, szerettem, viszont nagyon nehéz. Nem szeretnék lebeszélni róla senkit, mert a biztosítás jó és fontos dolog az életünkben, tényleg sokan vannak, akik ebből élnek, sőt, nagyon jól élnek.------ De azért kell egy fél-2 év, amíg bedolgozod magad. Hát nekem ennyi nem volt. Aztán jött még egy ismerősi ígéret munkára... Nem lett belőle semmi, csak ment a csúsztatás, hitegetés (a mai napig nem tudom, hogy miért nem jött össze) - 3. sz. hiba. Amíg nincs a szerződés a kezedben, ne higgy senkinek! Mit lehet tenni? Gyorsan másik biztosító újra elhúzta előttem a mézesmadzagot. Újra félév egyszer hopp - másszor kopp... És elegem lett. 2022. augusztusában úgy döntöttem, hogy befejeztem. Alkalmazotti munka, fix fizetés, bejelentett jogviszony, kész-passz.
3 hét alatt megvolt az állás nyáron is. Majd most, április elején újból munka nélkül maradtam.
Az első két-három nap örülsz a szabadságnak, de jó, nem kell felkelni, nem kell bemenni, de jóóóó, majd most mindent elintézel. Nagytakarítás, ablakpucolás, garázsrámolás, ültetés, udvar rendberakása, foglalkozni a gyerekkel (nekem: kutyával), halasztott orvosi vizsgálatok, na, most leszedetem azt a szemölcsöt na, perszeeee... Aztán jön az önmarcangolás, a kétségbeesés pár napja, jajjistenemnincsállásommostmilesz, és még a sebészet közelébe se mentem, hogy leszedjék a halántékomról a szemölcsöt.------
Aztán jön a beismerés, hogy egy fia önéletrajzot sem küldtem el már legalább 4-5 napja, hogyan is lesz ebből állás. Nosza, hajrá, álljunk neki, hiszen ez most a munkám, ha kell, akkor napi 8 órában. Felfrissítettem az önéletrajzomat (kicseréltem rajta a képet, beírtam a legutolsó munkahelyemet). És az összes szóbajöhető illetve nekem tetsző állásra elküldtem az önéletrajzomat. Nem csak az álommelókra, hanem oda is, ahol megfelelelk a kiírásnak, de vélhetően kevesebb pénzt fizetnek. Két állásportáltól már nyár óta naponta kapom a hírleveleket a pozíciókról, amiket vagy megnéztem, vagy nem, de nem iratkoztam le róluk. Tehát, ha nem vagy feliratkozva ilyen állásportálokra, tessék rászánni az időt! 2-3 elég. És állítsd be a hírlevelet az érdeklődési körödnek megfelelően, heti vagy napi értesítésre. (Véleményem szerint, akinek nagyon fontos, napira, akinek van állása, de szeretne váltani, vagy még ráér, csak körbenéz a piacon, pedig hetire.) Utáltam mindig is kitölteni én is ezeket a rubrikákat, hiszen minek beleírni, ha az önéletrajzomat úgyis csatolom a végén? De 2 állásportálra be voltam regisztrálva - már itt is csak frissíteni kellett az adatokat - 5-5 perc. Szóval az utolsó egy heti értesítésekre elküldtem az önéletrajzomat, amik tetszettek, feltételeknek megfeleltem. Ezt tettem másnap is, és harmadnap is. Kb. naponta 10-15 helyre jelentkeztem - nem szépítek, ez több órát vesz igénybe naponta. Semmi.-------- Na, akkor nézzük az apróhirdetési oldalakat, talán ott is lesz valami. Onnan is küldtem néhány önéletrajzot, telefonáltam. És beindult. Elkezdtek csordogálni az interjúidőpontok. Volt, hogy már a telefonban kiderült, hogy nem egymást keressük (nagyon sok biztosító keresett meg például, ahová be sem adtam a jelentkezésemet.) A következő hét az interjúkkal telt el. Most azt számoltam, hogy 6 személyes találkozón voltam. Köszönjük, majd értesítjük... Szokásos, gondolom mindenkinek ismerős. Igazán le tudja lombozni az embert, még akkor is, ha úgy éreztem, hogy jól sikerült. Behívtak egy céghez is (ahová amúgy tavaly nyáron is behívtak, csak akkor már felvettek arra a helyre, ahol edig dolgoztam), elmondtak mindent, huhh... a tevékenységet illetően álmaim állása.------ Jelenleg. Azért a fizetéstől nem ájultam el, és csak 6 órás foglalkoztatás. Sosem dolgoztam 6 órában!!! No, nem baj, majd nézek mellette legalább másik melót. Nagyon szerettem volna ide bekerülni. Egy pozitívumot meg kell jegyeznem: sehol, de sehol nem kérdezték meg, hogy van e gyermekem. Szóval, kisgyerekes anyukák, ettől ne féljetek! Nem kell elmondani, hogy van. Nekem amúgy nincs, de 35 évesen persze, hogy szeretnék már 1-3 éven belül - de erről sehol szó sem volt. Arról se, hogy van, arról sem, hogy nincs. Nem emeltem ki sehol, hogy nincs, arról sem beszéltem, hogy van e párom, stb. Szóval ettől a részétől ne féljetek, nem kérdezhetik meg, és ehhez tartják is magukat.-------
Node, nem áll meg az élet, mentem tovább a többi időpontomra, míg nem az egyiknél azonnal megmondták, hogy mikor tudok kezdeni? Mondtam holnap (ez volt szerdán), azért megállapodtunk a hétfőben. Nagyon örültem neki, hogy VAN ÁLLÁSOM! :D Hazafelé a buszon pedig hívtak egy másik helyről (az álommelótól), hogy elnyertem az állást. Jövő héten kezdünk. Szuper! Erre is azt mondtam, fapofával, hogy rendben. Délután nagy lazulás, hívnak egy harmadik helyről, hogy felvettek!!! Azt sem utasítottam el, hogy köszönöm, már van kettő. :DDD Higgadt fejjel szerettem volna átgondolni, hogy melyiket válasszam, hiszen egyikben sem másnap kellett kezdeni. Így lett tulajdonképpen három hét alatt 3 állásom. Nagy dilemmával a 6 órás "álommelót" választottam (egyikben sem volt olyan kiemelkedő fix fizetés, ami eldöntötte volna), mert én akkor tényleg kértem az Univerzumot, a Jóistent, az összes anygalokat, hogy segítsenek, ott szeretnék dolgozni. Bízom a női megérzésemben, és remélem, hogy jól döntöttem.
A mai napon be is léptem a céghez, és 2 nap múlva pedig kezdek.-----
Én a mai napig azt mondom, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar. Igenis lehet munkát találni, de melózni kell vele. Napi 5-15 helyre el kell küldeni az önéletrajzot. Nem kerül pénzbe. A mai világban már az internet rengeteget segít. Rengeteg álláshirdetés van, és nem csak 3 diplomásoknak, 5 nyelven beszélőknek. Amikor meg felhívnak, már akkor nyugodtan kérdezz rá a neked fontos dolgokra. (Pl. nálam vállalkozói jogviszony kizáró ok volt)
Mindenkinek kívánom, hogy minél hamarabb találja meg magának a lehetőséget, hajrá előre, és nem szabad elkeseredni. Egy éven belül kétszer is sikerült ezt az eredményt produkálnom, nem hiszem, hogy ez olyan nagy szerencse lenne. Tettem érte. Te is tehetsz.
Ablakok megpucolva, de a szemölcs még mindig ott figyel a halántékomon... ;)
Épp most mentettem ki egy kislányt az utcáról – a szemében félelem, kimerültség és egy halk reménysugár keveréke volt. Vezetés közben szorongónak tűnt, lihegett, apró teste remegett. Aztán a hátsó ülésen lefeküdt, és tudtam, hogy valami történik.
Gyorsan félreálltam, a szívem hevesen vert. Amikor kinyitottam az ajtót, egy apró szívdobbanás fogadott, amint belép a világra.--------
Ott, az autómban, egy almot gyönyörű kiskutyáknak adott életet. Abban a pillanatban érzelmek öntöttek el – könnyek, áhítat és egy hihetetlen kötelék, amire soha nem számítottam. Habozás nélkül tudtam, hogy az enyémek, akiket meg kell védenem.
Biztonságot, melegséget és szeretetet ígértem nekik. Egy kötelék, amely az út szélén kezdődött, de egy életen át tart.
130 millió fényévről érkezett titokzatos jel a Földre – megfejtették a forrást.
--
Először sikerült pontosan beazonosítani egy közeli FRB-t
Az univerzum folyamatosan forrong: csillagok születnek és pusztulnak el, bolygók formálódnak, galaxisok ütköznek. A csillagászok számára minden új jelenség egy újabb darab az űr rejtélyes kirakósában. Most egy különösen izgalmas felfedezés tartja lázban a tudósokat: a Föld 130 millió fényévnyire kapott jelet.
A jelenség nem más, mint egy gyors rádiókitörés (Fast Radio Burst, FRB), amely mindössze ezredmásodpercekig tart, mégis olyan erőteljes, hogy a világűr milliárd fényévnyi távolságából is érzékelhető. Az új észlelés a valaha regisztrált egyik legfényesebb és legközelebbi ilyen kitörés: az FRB 20250316A jelű rádióvillanás, amely a Nagy Medve (Ursa Major) csillagkép irányából érkezett. A kutatók külön nevet is adtak neki: RBFLOAT, vagyis „a valaha mért legfényesebb rádióvillanás”.
Hogyan sikerült azonosítani a forrást?--------
A nemzetközi kutatócsoport észak-amerikai teleszkópok hálózatát használta, amelyek elképesztő pontossággal, 45 fényévnyi területre szűkítették le a kitörés helyét. A forrás így a 130 millió fényévre lévő NGC 4141 galaxisban található. A James Webb űrtávcső infravörös mérései is megerősítették a galaxist, mint a rádióvillanás szülőhelyét.
Dr. Amanda Cook, a McGill Egyetem kutatója, aki a felfedezést vezető tanulmány szerzője, így fogalmazott:
„Ez az eredmény fordulópont: a rejtélyes villanások észlelése helyett most már azt is látjuk, pontosan honnan érkeznek. Ez megnyitja az utat annak felfedezéséhez, hogy vajon haldokló csillagok, különleges mágneses objektumok, vagy valami eddig ismeretlen jelenség állhat a háttérben.”
Mi okozhatta a kitörést?----------
A kutatók több elméletet vizsgálnak. Régóta felmerült, hogy a neutroncsillagok – vagyis rendkívül sűrű, halott csillagok maradványai – küldhetnek ilyen erőteljes rádiójeleket. Egyes FRB-k ismétlődnek, pulzálnak, sőt, bonyolult mintázatokat mutatnak, de az FRB 20250316A eddig még nem ismételte meg a jelét.
A mostani észlelés kapcsán a kutatók azt feltételezik, hogy egy vörös óriás állhat a háttérben, amely élete végső szakaszába lépett. A csillag közelében keringő neutroncsillag tömeget szakíthatott le róla, és ez a drámai folyamat idézhette elő a gigantikus rádiókitörést.-------
A tudósok most azt remélik, sikerül a megfelelő időben és helyen újra elcsípni egy hasonló eseményt, amely közelebb viheti őket a titokzatos FRB-k valódi természetének megfejtéséhez.
Egy nagyon szomorú történetet szeretnék megosztani Veletek, mely velünk történt közel egy éve, s amit még mindig nagyon nehéz feldolgoznunk.
Biztos többen vagyunk úgy, hogy már előre eldöntjük, hogy hány gyereket szeretnénk, milyen korkülönbséggel. Ezzel én is így voltam, de az élet közbeszólt...
Kistesó a csillagok között-------
Férjemmel már házasságunk után eldöntöttük, hogy babát szeretnénk. Bele is vágtunk, de amint ezt sokan tudjátok, nem úgy megy az, ahogy az ember elgondolja. Végül is másfél év próbálkozás után összejött, babát vártunk. Minden rendben ment épp a 40. héten a kiírt napon meg is született a kisfiunk, természetes úton, nagyon szép élmény volt, és nagyon-nagyon boldogok voltunk. 7 hónappal később észrevétlenül újra megfogant bennem egy élet, de sajnos rossz helyen telepedett le. Mivel sokáig nem tudtunk róla, mire kiderült, ki kellett venni az egyik oldali petevezetőmet. Egy év után újra belevágtunk a babaprojektbe, mert szerettünk volna már kistesót a „nagytesónak”. Ő sem jött össze könnyen. 1 év próbálkozás után újra kétcsíkos lett a teszt, és nagyon örültünk. Már úgymond felkészülten indultam neki a 9 hónapnak.------------ Többször elterveztem, hogy milyen szép lesz megint megszülni, megszoptatni a picit. A 30. hét után már annyira izgatott voltam, nem bírtam ki, elővettem a kisruhákat, pólyát, ágyneműt stb. és mindent szép lassan kimostam, kivasaltam, betettem a szekrénybe. A kórházi csomag is készen volt már kb. a 34. hétre.
Semmi gondom nem volt, jól éreztem magam a bőrömben. A 36. héten első CTG-re mentem. Bár a pici nem nagyon volt aktív, talán aludt, de a ctg szerint minden rendben volt.
Azon az estén picit tévéztem, aztán lefeküdtem aludni. Vagyis csak próbáltam, mert valahogy nem éreztem jól magam. Nem volt kényelmes sehogy a fekvés, de nem csoda, hisz már a végén jártunk. Keménynek éreztem a hasam, de nem voltak fájásaim. Éjjel egyre rosszabbul lettem. Hánytam, mászkáltam, picit fájt. Ekkor már elkezdtem nagyon félni. Sétáltam a lakásban, és simogattam a hasam, ébresztgettem a pici fiunkat a pocakomban, nem akart mozdulni. Elmondhatatlan, hogy ekkor már mit éreztem. Pánikba estem, még lehajoltam, hogy valamit beteszek a táskába, akkor elöntötte valami a lábam, meleg volt. Az első gondolatom, hogy a magzatvíz, és azonnal indulhatunk, megszületik a pici. De nem víz volt, hanem vér. Kiabáltam a férjemnek, hogy azonnal menjünk. Én tudtam, hogy nagy baj van, őt próbáltam nyugtatni, hogy előfordul, hogy vérrel folyik el a magzatvíz.------------ 35 percig tartott az út a kórházig, nagyon siettünk, de nekem nagyon hosszúnak tűnt. Nem mertem megszólalni, csak ültem a kocsiban és imádkoztam (már nagyon régen tettem ezt). Végre beértünk, a nővérke látván mennyire vérzek azonnal riasztott mindenkit. Innentől már nem emlékszem mindenre tisztán. Azt tudom, hogy meghallgatták a szívhangját, és nagyon halványan még hallatszott valami kis dobogás. Nem tudtam megszólalni se, csak feküdtem ott, mint egy darab fa, remegtem, és hallgattam, hogy miket mondanak fölöttem. Azonnal elaltattak, és megcsászároztak. Felébresztettek a műtét után még ott, de még nem mondtak semmit, az őrzőben árulta el a doki, aki műtött, hogy a baba meghalt----------- azt nem tudom leírni, hogy ekkor mit éreztem. Kiderült, levált a méhlepény, először befelé véreztem. Mire a műtétre került a sor, már én is életveszélyben voltam. Csak annyit tudtam kérdezni, hogy a méhemmel mi lett. Megnyugtattak, hogy rendben van.
A következő pár nap maga volt a pokol. Gyógyultam igaz kintről, de amit odabenn éreztem…
Miért nem tudtam, hogy baj van, hisz szültem már, milyen anya vagyok én…
Hazajöttem, és az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket a kisfiunk volt, aki ott ugrált mellettem. Neki elmondtuk, az elején, hogy egy baba nő a pocakomban, aki az Ő „kistesója” lesz. Nem tudom mennyit fogott fel belőle. Azt nem árultuk el neki, hogy meghalt, de amikor rákérdezett, hogy hol van, azt mondtuk a csillagok között, és együtt meg is néztük.----------
Most már lassan egy éve ennek a szörnyűségnek, és újra próbálkozunk. Nagyon vágyom egy babára, hisz már szinte a kezemben érezhettem. Őt nem láthattam. Most már nagyon szeretnék újra terhes lenni, gondolom ez fogja a vesztemet okozni, és ez miatt nem fog hamar összejönni. Ez az örökös várakozás kikészít. De nagyon bízom ugyanakkor, hogy egyszer csak összejön. De ha összejön milyen 9 hónap vár ránk…már most félek. De annyira akarok újra kisbabát, hogy le kell küzdenem ezt a félelmet valahogy, de hogyan???
A cikkem egy olyan szerelemről szól, amely hosszú idők után beteljesülni látszik, végre valahára. Sok mindent kiálltunk már egymással, sokat küzdöttünk azért, hogy itt tartsunk, ahol most. Nem tagadom, tény és való, hogy nem volt egyszerű. Sok vitával járt, mind egymás közt, mind a családi is baráti körömben, hisz voltak, akik nagyon nagyon ellenezték ezt a kapcsolatot és azt mondták, semmi értelme, hagyjam az egészet a francba... úgysem lesz ebből semmi, és majd nagyot fogok csalódni. Mindig mondtam nekik, hogy majd meglátjátok, és hogy ez a kettőnk dolga, ne üssétek bele az orrotokat! Aztán telt az idő és ők is belátták, hogy tévedtek és elfogadták ezt a kapcsolatot... én pedig tudom, hogy nagyon jól tettem, hogy kiálltam a szerelmem mellett és jó választás volt, amikor beleszerettem halálosan... :-))
Egy érdekes történet---------
Nem is tudom, miért vetemedtem erre, hogy leírjam, de jó így kiadni magamból. Mindez, amit itt és most elkezdek leírni, talán lesz, akinek majd hihetetlen lesz, pedig minden így történt...
Minden 2021. november 11-én kezdődött... előző nap kötötték be nálunk az internetet. Másnap (11-én), én is neteztem, felmentem chatre, és azt sem tudom, hogy mi ütött belém akkor, mert én nem vagyok híve ennek a fajta ismerkedési módnak. Szóval felmentem és belépett hozzám valami idióta nevű pasi, akitől egyből megkérdeztem van-e msn-je. Gyorsan fel is vettem, és ő mikor belépett, azt kérdezte, hogy "ki ez a szép lány a képen?", mire mondtam , hogy ez volnék én. Sokat beszélgettünk, kora délutántól egész estig. Mikor búcsúztunk, elkérte a telefonszámomat. Megadtam, de ekkor még semmit sem reméltem, gondoltam, biztos csak illendőségből kérte el, úgysem fog hívni.-------
Másnap nekem egy versenytáncos versenyre kellett mennem, mivel jelölt voltam akkor egy elég nagy gálán. Aznap reggel írt egy sms-t ilyen szöveggel: „remélem emlékszel még rám és nem felejtettél el, sok sikert a mai napra”. Meglepődtem, nem számítottam rá. Aznap sokat írt, este pedig szintén beszéltünk messengeren.
Teltek a napok, míg nem megbeszéltük, hogy találkozzunk, miért is ne?! Ő budapesti, én pedig zalaegerszegi... nagy volt a távolság, és nem jött össze a tali, legalább 3-4 szer megbeszéltük, de mindig közbejött valami, vagy neki, vagy nekem---------
Elkeseredtem, hogy sosem fogom látni és soha nem lesz ebből találkozás. Szomorú voltam és csalódott. Nagyon megkedveltem őt és nagyon ragaszkodtam hozzá, szerettem szeretettel és kezdett számomra nagyon fontos lenni... hiányzott ha nem beszéltünk, hiányzott az sms, ha nem írt... furcsa volt, hogy nem is láttam, csak virtuálisan ismerem, és hogy akkor vajon miért ilyen fontos nekem?! Sokat gondolkoztam ezen, de aztán rájöttem, felesleges, erre választ úgysem kaphatok.
Egy nap újra megbeszéltük, hogy találkozunk. December 23-a volt a kitűzött nap. Ekkor már több mint 1 hónapja "ismertem". Reménykedtem, talán most összejön. Sikerült. Eljött a nagy nap... Hatalmas gőzerővel készültem rá, el is késtem mindjárt az első "randiról".----------
Mentem a megbeszélt helyszínre, amint megpillantottam, tudtam hogy Ő az. Felállt, és mint egy óriás (majdnem 2 m magas :-)), elmosolyodott és én is. Egy pillanatra megtorpantam. Csalódtam benne... a képeken nem ilyennek tűnt, az életben sokkal helyesebb! :-))) A szívem majd kiugrott a helyéről, és egy belső hang parancsolta, hogy menj már oda hozzá! Odaléptem, megölelt és adott puszit, bemutatkoztunk, elmentünk egy kicsit beszélgetni. Nagyon-nagyon zavarban voltam. Mondtam neki, hogy menjünk haza, van rá időnk. Elmentünk hozzánk, elkezdünk nézni egy filmet, de nagyon uncsinak bizonyult. ;)
Felhívtam a szobámba, (természetesen mielőtt bárki bármi rosszra gondolna, semmi rossz szándékom nem volt vele), ott még beszélgettünk, aztán rámnézett és megcsókolt---------- Abban a pillanatban megmozdult bennem valami, egy érzés... mintha beleszerettem volna abban a pillanatban... felkavarodott minden, de tudtam, ez a csók itt, most valaminek a kezdetét jelenti. Nagyon édes volt velem, de sajnos neki mennie kellett haza. Megbeszéltük, hogy találkozunk még. Szüleimnek bemutattam és nekik nagyon szimpatikus volt, de féltettek engem egy nagy csalódástól. A legszebb karácsonyi ajándékom volt ez, vagyis Ő. Boldog voltam nagyon. Hamarosan már olyan sms-eket kaptam, hogy nagyon hiányzok neki és hogy soha nem akar elveszteni. Kicsit megijedtem, hogy máris belémzúgott, de bennem is mentek végbe az érzések... talán magamnak sem ismertem be, hogy kezd ez több lenni, mint puszta szeretet. Pedig csak egyszer láttam.
2022. január 6-án újra találkoztam vele. Én utaztam el hozzá, féltem a szülei reakciójától, próbáltam minden szavamat kétszer meggondolni, mielőtt szólok. Nagyon kedvesek voltak az ősök :-)), és egyből le is tegeződtünk... túl sok volt nekem hirtelen.-----------
Ekkor jött egy nagy szünet. A januári találkozás után csak múltak, múltak a napok, sőt a hetek, de nem történt semmi, csak sms-ek és az msn, a telefonálás. Nem találkoztunk, nem ment, ugyanis ő kézilabdázik elég magas szinten, és nem fértem bele az idejébe. Borzalmas volt. Aztán több mint 2 hónap után, itt a közelben, Csurgón volt meccse, elhatároztam, elmegyek megnézem és legalább így kicsit vele lehetek. Azon a napon, amikor mentem, megláttam, átölelt és magához szorított annyi idő után, rájöttem, hogy beleszerettem. Aznap kimondtam: „szeretlek!”, pedig ekkor még csak harmadszorra láttam. És választ is kaptam rá: „Én is szeretlek, szerelemmel!” - kimondtuk... megkönnyebbültem...
Azóta már rengeteg minden történt, 2022 nyarán Siófokon voltam vele nyaralni, ahol a szerelmünk méginkább megerősödött abban a pár napban. Egyre többet találkoztunk. Nyár volt és élveztük egymás társaságát. Most már egész sokat tudunk talizni, ahhoz képest, hogy majdnem 300 km áll köztünk.---------
A megismerkedésünk óta eltelt 1,5 év. Boldog vagyok. Sokat tűrtem neki, sokszor sírtam miatta, sokszor volt, hogy megbeszéltük, találkozunk, és mindig közbejött valami. Türelmesek vagyunk egymással. Márciusban (idén) volt egy válságunk, de megoldottuk, túlléptünk rajta, hiszen a rossz időkben is szeretjük egymást és bizalommal fordulunk egymáshoz. Kihevertük és nagyon jó, hogy most itt tartunk.
2023. december 23-a óta ő a párom és bátran mondhatom, hogy nagyon boldog vagyok vele. Az életem azóta teljesen megváltozott, jó irányba szerencsére. Messze van, mégis soha se ő, se én nem kérdeztük még megy egymástól, hogy megcsal-e... bizalom... ez kellett ehhez. Ő is és én is maximálisan bízunk egymásban. Sokan naivnak tartanak, de nem foglalkozom velük, mert én ismerem őt, és tudom, hogy ha megcsalna, akkor szakítana velem, hiszen abban mi a jó, ha 300 km-re is van egy csaja... semmi. Akkor elhagyna azért a lányért, aki közelebb van. Természetesen van hogy féltények vagyunk, de szerintem ez simán belefér. A lényeg, hogy jól megvagyunk, mindent meg tudunk beszélni egymással, tudunk komolyak is lenni, de el is tudjuk magunkat engedni. Vele minden jó...
Szeptembertől úgy néz ki, megszűnik a távolság... én Budapestre megyek egyetemre, és akkor végre nem lesz többé távkapcs... egyre közelebb a nagy nap. A távolság próbáját kiálltuk, most jön az összeköltözés... azt mondta, ha ezt is kibírjuk, elvesz feleségül. :-))----------
Remélem, hogy a kapcsolatunk továbbra is ilyen harmonikus marad, mint most. Boldog vagyok, hogy ő az életem párja és hogy van nekem. Nem az számít, amikor sírtam miatta, az számít, hogy milyen boldog pillanatokat tudtam és tudok vele eltölteni és hogy ő az az ember, aki igazán BOLDOGGÁ TUD TENNI! Nem zavarnak a rosszindulatú megjegyzések, amikor valaki azt mondja, hogy mi értelme ennek, a lényeg, hogy boldogok vagyunk. A többi nem számít. Megvívtuk a távolság és egymás csatáit és nem ijedünk meg az újabb kihívásoktól sem. A szerelmünk végre, végre 100%-osan is beteljesülhet egy nagyon kicsi időn belül... már csak pár hónap, előtte még kinyaraljuk magunkat júliusban Görögországban, aztán augusztus közepén felköltözök Pestre. Már várom, szeretem őt, nagyon!
„A távolság csak kérkedő ellenfeled, ha igazán tudsz szeretni, legyőzheted!”
Ez a saját történetem, amely nagyon tanulságos és hasznos lehet másoknak. Megpróbálom leírni, hogyan is lehet egyedülálló anyaként egy reménytelen szerelem terhével élni a mindennapokat, teljesíteni a munkahelyen, valamint azt mondani mindenkinek, hogy igen, ez az én döntésem és megcsinálom...
Az én történetem egy hideg novemberi éjszakán indult Londonban. Szombat volt és mint minden fiatal, mi is szórakozni mentünk. Unalmas estém volt egészen addig míg a sok ember között meg nem pillantottam ŐT, és kék szemei el nem varázsoltak...azonnal odajött hozzám és bemutatkozott, együtt buliztuk át az éjszakát és én már remegve vártam a következő találkozást. Szerelem volt első látásra, részemről, és neki is... akkor ezt mondta és mindketten úgy éltük meg ezt a kapcsolatot, mint valami varázslatos csodát. Hát a következő közös hétvégénk is csodálatos volt, mesébe illő és megtörtént az amire mindketten vágytunk. Csodálatos volt minden pillanata... azt az érzést mai napig nem feledem és még mindig beleborzongok, ha rá gondolok, a csókjaira, az érintésére------------
Majd ő hazament Magyarországra én meg maradtam dolgozni Londonba, és tudtam, hogy két hét múlva együtt leszünk... meghívott karácsonyra magukhoz. Mentem is boldogan és terveztem a szép jövőt... Talán nem kellett volna. Pár napja voltam náluk mikor kibökte, hogy nem szeret annyira, hogy együtt maradjunk... ez volt a hideg zuhany, de elfogadtam és nem erőltettem semmit.
Szép csendben elváltunk és reméltem hamar elfeledem, visszautaztam Londonba és dolgoztam tovább. Egészen addig a napig, amikor rájöttem, hogy gyereket várok... az Ő gyerekét, az egyetlen férfiét, akit szerettem.
El is mondtam a nagy hírt, amire ő csak annyit válaszolt, hogy neki nem kell ez a gyerek----------
Mondtam, megoldom... de mint sejthetitek, nem tettem semmit, csak abban tévedtem, hogy ezt nem közöltem a kedves apukával... ő meg sosem kérdezett rá, pedig még párszor találkoztunk és barátok lettünk.
Ő ezt a témát lezártnak tekintette és engem is nagyon távolságtartóan kezelt, én meg szenvedtem, a titoktól, de soha egy pillanatig nem féltem a jövőtől... Az a kis élet, amit magamban hordoztam, erőt adott, hogy bármit elviseljek. Mikor eljött a szülés ideje, hazajöttem Erdélybe és a szüleim segítségét kértem... Egy szép augustusi délután megszületett a kislányom, Mirjám, és én felhőtlenül boldog voltam---------
Aztán döntöttem és az édesapjával is közöltem a nagy hírt.... az enyhe kifejezés, hogy nem örült, de ezért nem is hibáztatom, nincs hozzá jogom! Majd eljött és meglátogatta a lányát és közölte hogy őt támogatja, de soha semmire nem számíthatok, mert nem kötelezi el magát. Én megnyugtattam, hogy nem is akarok tőle semmit. Elfogadtam, hogy nem szeret és hogy egyedül kell felneveljem a lányomat. Ennek lassan három éve. Azóta is egyedül nevelem a lányomat, néha találkozunk az apukájával... a kislányom igazi apja lánya, imádják egymást, nekem meg a szívem szakad meg, hogy látom, hogy a családomat nem tudom egybe tartani.
Mert közbe ráébredtem, hogy az egyetlen férfi, akire vágyom, az a kislányom édesapja és nélküle nagyon nehéz az életünk. De változtatni nem merek és az érzelmeimet mélyen megőrzöm a szívembe, minden erőmmel azon vagyok, hogy a lányomnak anyja és apja is legyek, pótoljam a kis szívében azt az űrt, amit az apja hiánya okoz.---------
Ez nem egyszerű, sőt néha pokoli nehéz... de a hálás kis mosoly az arcán, ami megjelenik mikor meglát, mikor megölel és azt súgja, hogy Édesanya téged szeretlek a legjobban, mindenért kárpótol és erőt ad ahhoz, hogy folytassam a küzdelmet.
És ha leszáll az éjszaka és ő már legszebb álmát alussza, átadjam magam a fájdalomnak és telezokogjam párnámat, valamint azért imádkozzam, hogy a kis családom együtt legyen és egymásban találjuk meg a boldogságot, amit egy gyerek nevelése adhat!
Valami idióta kitalálta,és persze mint minden baromság, ez is futótűzként terjed, hogy 50-70 éve bagóért jutottak hozzá egy házhoz nagyszüleink, egy mai 20-30-asnak meg meg kell gebedni' egy lakásért.
Nekik milyen könnyű volt!
A valóság az, hogy ha cserélni kellene, a mai kényelmes korosztály beledöglene abba, amit azok az emberek végigcsináltak!
Engem is beleértve!
Komolyan ezt gondoljátok, te Atyaúristen'?!
Azok az emberek a házaikat szó szerint a két kezükkel építették!------
Nem építtették egy generálkivitelezővel, hanem elmentek a munkába, -mert munkahelye akkor mindenkinek volt- hazajöttek, és sötétedésig nyomták hétköznap, reggeltől-estig hétvégén!
Gépek nélkül, kézi erővel, szomszédokkal, családtagokkal,- ami elsőre ugyan jól hangzik- de azt ne felejtsük el, hogy azt a segítséget vissza is kellett ám adni! ------Nem volt autó, a teherautó luxus volt, lovaskocsival, talicskával, biciklivel, vödörrel ,kalapáccsal, ha volt betonkeverő, már király volt valaki, a többiek kézzel keverték maltert kádban!
Mellette a többség ugyanúgy több gyereket nevelt ,dolgozott napi 8 órát, mellette háztartást vezetett, kertet művelt, és jószágokat tartott, gondozott , etetett!------
A nők nem körmöshöz, meg szoliba jártak, hanem hajnalban keltek, hogy nokedlit, pörköltet, vagy töltött káposztát csináljanak a munkásoknak, majd amikor azok megjöttek, ugyanúgy odaálltak kökeményen a lapát mögé, nap mint nap, megfogták a téglát, keverték a maltert, úgy, ahogy most a sok ficsúr sem tudná!
Nem volt telefon, ha valamit akartak, elmentek személyesen.------
Nem volt OBI, Praktiker, vagy webáruházak, mindenért rimánkodni, vagy zsebbe csúsztatni kellett, hogy legalább valamilyen alapanyag legyen!Nem hívtak az emberek még a fűnyíráshoz is szakembert, csak csinálták a dolguk, amit lehetett, szakember nélkül!
Nem a facebookon, meg a Tik-Tokon lógtak, mint mi, hanem mindig volt mit csináljanak!
Nem műfű volt az udvaron, hanem veteményes!------
Hajnalban keltek az állatokhoz, télen feldolgozták azokat, amíg ma te síelni jársz!
A töredékét nem tesszük, amit ők megtettek a házaikért!
A töredékét sem, és mégis azt mondjuk, nekik könnyebb volt?!
Könnyebb?!-----
Nem volt könnyebb! Valójában sokkal nehezebb volt nekik!
Sokkal többet tettek érte,mint a ma embere, hogy legyen, mert tudták, hogy nem mástól kell várniuk a boldogulást!
Tedd meg a negyedét annak, mint amit ők megtettek, hogy most egy házban küzdhessenek a fennmaradásért, és garantálom neked, lesz egy kis, egyszerű otthonod, amire majd az unokád azt mondhatja, könnyen szerezted, és addig is légy büszke azokra az emberekre, mert ők építették fel az országot a háború után, úgy, hogy a töredéke
Ha valaki megkérdezné tőlem, ki vagyok, talán nem is tudnék egyetlen mondattal válaszolni.Egy ember vagyok, aki sok mindent megélt. Voltak k...
