A KIS FEKETE KUTYA

A KIS FEKETE KUTYA – 2009 volt. A hajnal még szürke volt, a gyár udvara csendes, csak a kamerák halk zümmögése jelezte, hogy figyelnek. Az őrök a monitoron látták meg először: egy autó lassan befordult, megállt, majd két apró fekete kiskutya került az út szélére. Az autó elment. A két kis élet ott maradt.Két napig vártak. Ültek, feküdtek, néha felálltak, hátha visszajön valaki. De senki nem jött. A „gyermekévek” véget értek abban a pillanatban: nem volt többé kutyamama, aki melegíti őket, nem volt testvér, aki mellé bújhatnak. Csak a hideg beton és a varjak károgása.Reggelente láttam őket. Kergették a varjakat, mintha játék lenne, mintha még lenne gyerekkoruk. Aztán egy reggel az egyikük már nem mozdult. A 4-es főútvonal könyörtelen volt. A másik kiskutya ott állt mellette, nem értette, csak nézett. Egyedül maradt. És az emberben már nem bízott.-----------Minden reggel vittem neki ételt. Letettem az árok szélére, ő pedig csak akkor ment oda, amikor már messze voltam. Másnapra mindig elfogyott. A kollégáim bolondnak tartottak, mert odaadtam az ebédem is — de én tudtam, hogy ez több, mint étel. Ez bizalomépítés volt.Egy hideg, esős napon láttam, hogy valami nincs rendben. A kis szeme tele volt bánattal, a teste reszketett. Lassan odatartottam a kezem. Vicsorgott egy kicsit — nem gonoszságból, csak félelemből. Aztán hagyta. Hagyta, hogy megsimogassam. Hagyta, hogy ölbe vegyem. A kis teste remegett, mint egy falevél a szélben. Meleg tejet vittem neki.---------Attól a naptól kezdve várt. Ha kerékpárral mentem haza, elkísért egy darabig. A szemében megjelent a fény — az a fajta fény, amit csak az ismer, aki már egyszer elvesztett mindent, és most újra talál valakit, akiben bízhat.Az üzemben megoszlottak a vélemények. Volt, aki szerette, volt, aki megdobálta. Amikor megkérdeztem, miért bántja, csak annyit mondott: „Ő csak egy korcs kutya.”De ő soha nem jött be az épületbe. Tudta, hol a határ.Egy napon megjelent egy vak fiú kutya. A kislány minden ételt megosztott vele. Játszottak, futottak, boldogok voltak. A kis hasa gömbölyödni kezdett — és én tudtam, miért.Egy reggel kiskutya-nyöszörgést hallottunk. Lámpával bevilágítottam a rejtekhelyére. Hét apró, pici élet feküdt ott. Csak nekem mutatta meg őket. -----------A többiekre morgott, vicsorgott — de rám nézett, és a szemében ott volt a bizalom.A jók összefogtak. Mindenki hozott ételt, maradékot, finomságot. A gyerekek simogatták a kicsiket, ő pedig büszkén, boldogan figyelte őket. Ő lett a telep őrzője, a kis anyuka, aki mindent védett.A hét kiskutya gyönyörű volt: hófehérek, feketék, tarka kis csodák. Mindegyik gazdára talált.Aztán egy reggel nem találtam őt. Napokig kerestem. A rosszak szerint „bűnt” követett el: megfogott egy nyulat — és nem ők fogták meg hurokkal.------Két hét múlva, egy korai kiküldetés során, a vállalati autó ablakából megláttam őt. Átfázva, lefogyva, de élve. Ötven kilométert gyalogolt. Mert tudta, hova tartozik.Felvettem. Visszahoztam. De tudtam: itt már nem maradhat. Elvittem egy új gazdihoz, ahol szeretet, meleg, gyerekek és otthon várta. Első nap bement a lakásba. Új nevet kapott.SZOFIKA Új életet.És minden nap, amikor munkába megyek, megsimogatom. Mert ő is szeretne tartozni valahová.