A STORY ABOUT LOSS - LOVE AND HOPE

A story about loss, love and hope.Sometimes life takes away something we desperately wanted. This is the heartbreaking story of a woman who lost three babies during eight difficult years. She writes honestly about grief, loneliness, love and the feeling of losing herself.But this is not only a story about loss.It is also a story about a husband who stayed beside her, about love that survived the pain, and about a woman who slowly discovers that her worth is not defined by what life has taken from her.She is still a woman. She is still important. She is still worthy of love. “Angel’s mother.”EGYEDÜL AZ ÉRZÉSEIMMELL ...Vannak történetek, amelyeket nem lehet egyszerűen csak elolvasni.Az ember végigmegy a sorokon, aztán egy pillanatra elcsendesedik.Ez is egy ilyen történet.Nem akarok nagy szavakat használni. Ami fáj, az fáj. És talán már az is könnyebbség, ha az ember leírhatja mindazt, ami hosszú évek óta ott van benne.Egy asszony vallomása következik.Nyolc év fájdalma, három elvesztett gyermek, rengeteg remény, csalódás, szeretet és küzdelem.Egykor egy mosolygós, álmodozó, életvidám nő volt. Olyan, aki szeretett énekelni, táncolni az esőben, nevetni és ragyogni.----------Aztán megváltozott az élete.Megismerkedett egy kedves, szerethető, kissé egocentrikus férfival. Hamar elhatározták, hogy közös életet kezdenek, és két hónappal később megszületett bennük a közös döntés:Legyen gyermekük.Akkor még egyikük sem gondolta, hogy milyen hosszú és fájdalmas út vár rájuk.Három babát veszítettek el nyolc év alatt.Háromszor reménykedtek.Háromszor kellett szembenézniük a veszteséggel.És közben lassan mindketten megtörtek.Az asszony így írta le saját változását:Egykor olyan volt, mint egy mesebeli lény, aki mosolyog, énekel, táncol az esőben és ragyog.Most pedig inkább a vasorrú bábához hasonlítja magát.--------Zsémbes lett, makacs, kiabálós, minden miatt idegeskedő.De vajon tényleg ő változott meg?Vagy egyszerűen csak túl sok fájdalmat kellett elviselnie?Aki még soha nem élt át hasonló veszteséget, talán nehezen tudja elképzelni, milyen lehet újra és újra reménykedni, majd újra elveszíteni azt, amire az ember egész szívével vágyik.És közben saját magát kezdi hibáztatni.Azt kérdezi:Miért nem sikerül?Miért másoknak igen?Miért velem történik mindez?A legszomorúbb pedig az, amikor az ember már saját magát is kevesebbnek kezdi látni.Az asszony úgy érezte, hogy egy megkeseredett, gyermektelen, „biológiai roncs” lett belőle.Selejtnek érezte magát.közben ott állt mellette a férje.Ő is szenvedett.Csak másképpen. Talán ezért is olyan megrázó a férfi mondata:„Zsu, te kívülről törsz meg, én pedig belülről!”--------Ebben az egyetlen mondatban benne van mindaz, amit két ember átélhet egy ilyen helyzetben.Mégis együtt maradtak. A házasságuk nem hullott szét.Szerették egymást.Nem csak egy üres kapcsolat volt mögöttük, hanem nyolc év szerelem, kitartás, szeretet és bizalom.És talán ez az egyik legszebb része ennek a történetnek.Hogy a fájdalom ellenére sem engedték el egymás kezét.Az asszony azonban továbbra is küzdött önmagával.Azt írta, hogy egyedül érzi magát, miközben tudja, hogy nincs egyedül.Ott van mellette a párja.Ott a család.Ott vannak az ismerősök, akik drukkolnak neki.Ott vannak az orvosok.Mégis van olyan fájdalom, amelyet az embernek egyedül kell végigjárnia.Mert vannak érzések, amelyeket kívülről senki nem tud helyettünk megélni.És vannak sebek, amelyekhez nem lehet egyszerűen csak azt mondani:„Ne gondolj rá!”Az ember gondol rá.Emlékszik.Fáj.És időnként újra összetörik.De ennek a vallomásnak számomra nem a fájdalom a legfontosabb mondata.Hanem az, ami a végén megszületik.Az asszony ráébred valamire.Arra, hogy attól még, hogy az élet megtagadott tőle valamit, ő maga nem lett kevesebb.Nem lett selejt.Nem lett értéktelen.Nem lett kevésbé nő. És ezt már ő maga mondja ki:„Pedig igenis érek annyit, mint bármelyik nő a Világon!!”Igen.Ér annyit.Fontos. Nő.És anya is.Mert a gyermekei, akiket elveszített, nem válnak semmissé attól, hogy nem tölthették vele az életüket.Ezért olyan fájdalmasan szép az utolsó mondata:„Anya; Angyalok anyukája!”---------Talán így lehet együtt élni egy olyan veszteséggel, amelyet soha nem lehet teljesen elfelejteni.Nem kell elfelejteni.Nem kell úgy tenni, mintha nem történt volna meg.Csak lassan meg kell tanulni tovább élni vele.Mert vannak dolgok, amelyeket nem tudunk megváltoztatni.De azt talán megtanulhatjuk, hogy ne a veszteségeink alapján ítéljük meg saját magunkat.Az ember nem attól értékes, hogy minden álma teljesül.Nem attól értékes, hogy soha nem törik össze.Hanem attól is, hogy a legnagyobb fájdalmak után képes újra felállni.Lehet, hogy lassan.Lehet, hogy sok sírással.Lehet, hogy néha visszaesve.De felállni.És egyszer talán újra kimondani:FONTOS VAGYOK.--------Ezért maradt meg bennem ez az írás.Mert nem csupán egy gyermekre vágyó asszony története.Hanem egy ember története, aki elvesztette a hitét önmagában, majd megpróbálta visszaszerezni.És talán mindannyiunknak szükségünk van néha erre az emlékeztetőre:Ami velünk történt, nem mindig határozza meg azt, hogy kik vagyunk.A veszteségünk nem vesz el az értékünkből.És attól, hogy az élet összetört bennünket, még nem vagyunk összetörhetetlenek.Csak emberek vagyunk.Érzésekkel.Emlékekkel.Sebekkel.És reménnyel.