A LÉLEK LEHUNYT SZEMMEL VÁGYAKOZIK

A lélek lehunyt szemmel vágyakozik ---A hó olyan csendet terít a világra, amelyben minden gondolat lassabban lélegzik.A fehérség nem hideg, inkább olyan, mint egy tiszta lap, amely várja, hogy valaki végre ráírja a saját igazságát.Ebben a némaságban fekszik az alak, fekete ruhája úgy omlik szét körülötte, mintha a sötétség is meg akarná érinteni a fényt.A ruha fodrai a jégen pihennek, mint egy elengedett sóhaj, amely mégis ott marad, mert nem tudja, hová menjen tovább.A haj körbefolyik a fejen, mint egy történet, amelyet már ezerszer elmesélt a szív, de még mindig nem tudta befejezni.A szemek lehunyva vannak — nem menekülésből, hanem abból a mély, belső mozdulatból, amikor az ember végre meg meri hallani a saját vágyakozását.Mert a vágy nem mindig hangos.Néha csak egy fekete ruha a hóban.Néha csak egy mozdulatlan test, amely belül mégis él, lüktet, kér, remél.A kontraszt — fekete és fehér — nem ellentét, hanem vallomás:hogy a lélek egyszerre tud sötét és fényes lenni,hogy a hiány és a remény ugyanabból az anyagból készül,és hogy néha a legnagyobb csend mondja ki a legtöbbet.A hó nem ítél.A ruha nem magyaráz.A test nem tiltakozik.Csak fekszik ott, és engedi, hogy a világ egy pillanatra megértse:a vágyakozás néha lehunyt szemmel a legőszintébb.