A SULIBÓL

MEMORY 1966 – TÉLI KORCSOJÁZÁS A RÉTEN----Hetedikesek, nyolcadikosok voltunk.A tél akkor még igazi tél volt: csípős, tiszta, olyan, ami megfesti a levegőt.A fényeslitkei rétre jártunk le korcsolyázni — a világ közepe volt nekünk, a szabadság tere, a gyerekkor csillogó színpada.A jég azonban nem volt egyforma.Az egyik helyen hetven centi vastag, erős, biztonságos.A másik helyen csak húsz centi, vékony, alattomos.Mi pedig ott voltunk vagy nyolcan-tízen: rokonok, barátok, ismerősök, szomszédok.A nevetésünk messzire szállt, a korcsolyák csattogtak, a hideg pirosra csípte az arcunkat.És akkor történt.Egy óriási baleset.A jég beszakadt.A hangja olyan volt, mintha a föld sóhajtana egyet — mélyen, félelmetesen.A víz fekete szája kinyílt, és valaki belecsúszott.A pillanat megfagyott.A gyerekek sikítottak, a felnőttek rohantak, a hideg víz pedig könyörtelenül húzott lefelé.A rét, ami addig játék volt, egyszerre lett veszély.A korcsolyák, amik addig szabadságot adtak, egyszerre lettek tehetetlenek.A tél megmutatta a másik arcát.De ott voltunk egymásnak.A fényeslitkei emberek — rokonok, barátok, szomszédok — összezártak, és a félelemből erő lett.Aki beleesett, azt kihúzták.A jég sírt, mi remegtünk, de a történet nem lett tragédia.Csak emlék.Erős, mély, életre szóló.A tél, a rét, a jég, a gyerekkor.És az a pillanat, amikor megtanultuk: a szépség és a veszély néha ugyanazon a helyen lakik.Ha szeretnéd, Pitikém, megírom a rövid, blogra illő verziót, vagy készítek hozzá egy mottót, ami összefoglalja ezt a gyerekkori élményt.TÉLI--- „TÉLI” szó most úgy áll itt, mint egy kapu.A TÉL – 1966, Fényeslitke---A tél akkor még más volt.Nem csak hideg, hanem világ, amelyben minden hang élesebben szólt, minden mozdulat lassabban történt, és minden gyerek szíve gyorsabban vert.A fényeslitkei rét fehér volt, csillogó, olyan, mintha az ég egy darabja szállt volna le a földre.A jég alatt fekete víz mozdult, de mi nem féltünk — hetedikesek, nyolcadikosok voltunk, és a világ még nem tanított meg félni.A korcsolyák csattogtak, a nevetésünk messzire szállt.A jég néhol hetven centi vastag volt, máshol csak húsz — de mi nem mértük, csak futottunk, fordultunk, csúsztunk, mintha a tél maga húzna minket.Aztán a pillanat, amelyet soha nem felejt el az ember.A jég beszakadt.A hangja mély volt, komor, olyan, mint amikor a föld szólni akar.---------A víz fekete szája kinyílt, és valaki belecsúszott.A rét, ami addig játék volt, egyszerre lett veszély.A gyerekek sikítottak.A felnőttek rohantak A hideg víz könyörtelen volt.De ott voltunk egymásnak.Rokonok, barátok, szomszédok — a fényeslitkei emberek, akik nem hagyták, hogy a tél elvigyen valakit.Kihúzták.Megmentették.A rét pedig csendben visszazárta a sebét.A tél, amely megtanított tisztelni a jeget.A rét, amely megtanított félni és bátornak lenni egyszerre.A gyerekkor, amely nem kérdezett, csak történt — és bennünk maradt, örökre.