AZ UNOKA HANGJA

Az unoka hangja---Nem tudom, mikor kezdődött.Talán akkor, amikor anya és apa között minden széthullott. Talán akkor, amikor apa beteg lett, és én nem értettem, miért nem gyógyul meg.Talán akkor, amikor anya sírt, és én nem mertem kérdezni.A gyerekek nem beszélnek a félelmeikről — csak elteszik őket valahová mélyre.A nagyi mindig ott volt.A hangja, a mosolya, a sütemény illata, a régi történetek. Gyerekkoromban biztonság volt.Aztán egyszer csak minden megváltozott.Anya és apa elváltak, apa beteg lett, én pedig úgy éreztem, hogy két világ között állok, és egyik sem az enyém.Anya azt mondta, jobb, ha nem megyek.Hogy most nem alkalmas.Hogy majd később.És én hittem neki, mert gyerek voltam, és a gyerek hisz annak, aki mellette van.Aztán apa meghalt.És én nem tudtam, hogyan menjek vissza a nagyihoz úgy, hogy közben minden szétesett bennem.Nem tudtam, hogyan nézzek a szemébe úgy, hogy közben azt érzem: cserbenhagytam.Nem tudtam, hogyan mondjam ki:„Nagyi, én mindig szerettem téged, csak féltem.” Most már felnőtt vagyok.Dönthetnék.Megtehetném.Elindulhatnék hozzá, megölelhetném, és azt mondhatnám: „Itt vagyok.”De a félelem még mindig ott ül bennem.A félelem, hogy haragszik.A félelem, hogy csalódott. A félelem, hogy későn jövök.Pedig a szívem mélyén tudom:a nagyi nem haragszik.Ő csak vár.Csendben, kitartóan, reménnyel.Talán egyszer megteszem.Talán egyszer megállok az ajtaja előtt.Talán egyszer benyitok.Talán egyszer újra nagyi leszek neki, és ő újra az én nagymamám.Mert a szeretet nem múlik el — csak néha elhallgat, amíg meg nem találjuk a hangját.Apa sírját is meglátogatom,bocsánatot kérek tőle.