AZ UTOLSÓ MELEG NAPSUGÁR

AZ UTOLSÓ NAPSUGÁR---Parkbéli padot sárguló vadgesztenyelevelek borították, de a lemenő nap még mézszínű fénnyel árasztotta el a fákat. Vénasszonyok nyara volt – az év legbölcsebb, legcsendesebb ráadása.Anna a padon ült, ujjai között ritmusosan jártak a kötőtűk. Nem a tél közeledtét látta az őszben, hanem egy ajándékba kapott, meleg pillanatot.Az utolsó meleg napsugár– Szabad ez a hely? – kérdezte egy halk hang.János állt előtte, kezében kopott kalappal, szemében a délutáni fény lágy tükröződésével.Anna mosolyogva bólintott.Egy darabig némán ültek, miközben körülöttük a levegőben finom, fanyar avarállat és a búcsúzó virágok illata lebegett.A fák között átszűrődő fénysugarak arany porszemekként táncoltak a földön.– Furcsa ez a vénasszonyok nyara – törte meg a csendet János. – Olyan, mint egy szép emlék. Felmelegít, mielőtt átadnánk magunkat a hidegnek.– Szerintem inkább egy második esély – felelte Anna halk szavakkal. – A természet megmutatja, hogy a búcsú előtt is lehet még valami gyönyörű.János a kezét nézte, amelyben benne volt egy egész élet munkája és a magány csendje, mióta elveszítette a feleségét.Anna nem szólt semmit, csak csendes jelenlétével nyújtott menedéket a férfi szomorúságának.Ahogy a nap utolsó, bíborszínű sugarai is eltűntek a horizonton, a levegő hűvössé vált.János felállt, és kabátja gallérját felhajtva mosolygott.– Holnap is eljön, Anna? Hoznék egy kis meleg teát.Anna szemeiben megcsillant a lemenő nap fénye.– Ha a napfény kitart, én is itt leszek, János.A parkot lassan elöntötte az esti szürkület, de a lelkükben megmaradt a fény.