ELMENTÉL MÉGIS ITT MARADTÁL

Elmentél, mégis itt maradtál---Néhány ember távozása után olyan csend marad, amelyet semmi sem tud betölteni. Számomra a nagymamám ilyen ember volt.Tavaly áprilisban ment el közülünk. Hirtelen, szinte felfoghatatlanul. Bár telnek a hónapok, még mindig vannak pillanatok, amikor ösztönösen nyúlnék a telefon után, hogy elmeséljek neki valamit.Nagymamám egész életében harcos volt. Már születésekor az életéért küzdött, később pedig a háború emlékei, a betegségek, a csalódások és a veszteségek sem tudták megtörni. Mindig volt ereje felállni és továbbmenni.Sokat mesélt a fiatalságáról, az első szerelméről, a boldogságról és a fájdalmakról is. Az élet nem bánt vele kesztyűs kézzel, mégis megőrizte a jóságát, a humorát és az emberekbe vetett hitét. Szeretett, gondoskodott, megbocsátott.Számomra nemcsak nagymama volt. Egyik legjobb barátom is. Az az ember, akivel bármiről lehetett beszélgetni. Az az ember, aki akkor is meghallgatott, amikor más nem.Az utolsó találkozásunkkor már aludt. Odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam:"Szeretlek."Másnap hajnalban megszólalt a telefon.A rák elvette tőlünk, de azt az erőt, szeretetet és emléket, amit maga után hagyott, nem tudta elvenni.Azt mondják, az ember addig él, amíg emlékeznek rá. Ha ez igaz, akkor Te még nagyon sokáig velünk maradsz.Hiányzol minden nap.Nyugodj békében, Mama.