MEGALKUDTUNK

MEGALKUDTUNK---Nem is értem, miért félnek az emberek a halálról beszélni. Hiszen amint megszületünk, tudjuk, hogy egyszer majd el kell mennünk. Én úgy gondolok rá, mint egy újabb állomásra az utazásban. Egy helyre, ahonnan talán továbbindulunk egy másik világ felé.Megalkudtunk...Álmomban találkoztam a kaszással.Nem féltem tőle. Nem volt félelmetes alak. Inkább egy törékeny, fáradt öregembernek tűnt. Ott állt az ajtóban, dideregve.Betessékeltem.Kapott egy bögre meleg tejet. – Tudod-e, hogy érted jöttem? – kérdezte.– Látom a kezedben a kaszát. Gondolom, nem véletlenül jöttél. – És mit szólsz hozzá?– Megyek, ha menni kell. De előtte beszélgessünk egy kicsit.Az öreg bólintott. – Nem bánom. Úgyis csak holnap lesz újra dolgom.Ekkor megkérdeztem:– Mondd, mit ismersz ebből a földi életből?– Szinte semmit – felelte.– Láttad már a virágzó rétet? A napfelkeltét? A szélben ringó búzatáblát?– Nem.– És a havas hegycsúcsokat, a vízeséseket vagy az erdők csendjét?– Nem. – Láttad már a szerelmeseket egymáshoz bújni? Egy kisgyermek önfeledt nevetését? Egy anya végtelen szeretetét?Az öreg csak hallgatott, majd megforgatta a bögrét a kezében.– Kaphatnék még egy kis tejet? Töltöttem neki.Aztán megkérdeztem:– Nincs kedved egy kicsit maradni?– De igen – mondta. – Mutasd meg nekem ezt a világot.És mi megalkudtunk.Egész nap együtt jártuk az erdőket, a mezőket és az emberek közé vezető utakat. Látta a küzdelmeket, a fájdalmat, de látta az örömöt, a szerelmet és a reményt is. Estére csendesen megszólalt:– Lassan kezdem érteni, miért nem akartok velem jönni.Aztán hozzátette: – De ha lejár az idő, menni kell.– Tudom – feleltem.Kikísértem az ajtóig.Mielőtt eltűnt volna, még egyszer visszanézett, megemelte a kaszáját, és rám mosolygott.Akkor értettem meg, hogy nem a haláltól félünk igazán.Hanem attól, hogy itt kell hagynunk mindazt, ami miatt érdemes élni.