ÁHÍTAT EGY TEMPLOMBAN

ÁHITAT EGY TEMLOMBAN---A templom romjai között olyan volt a csend, mintha valaki régen elfelejtette volna feloldani.A kövek hidegek voltak, mégis őriztek valami régi, emberi melegséget — talán azoknak a lépéseknek az emlékét, akik vigaszt keresni jöttek ide, és nem találtak mást, csak önmagukat. A fény a nyitott kupolán át szivárgott be, lassan, óvatosan, mintha nem akarná megzavarni azt, aki ott állt a romok között.A lány fekete ruhája úgy omlott köré, mint egy árnyék, amely nem fenyeget, csak kísér.Nem imádkozott.Nem kért semmit.Csak hagyta, hogy a hely beszéljen hozzá.A gyertyák apró lángjai reszkettek a kövek között, mintha tudnák, hogy minden fény törékeny.A levegőben ott volt valami régi fájdalom, de nem bántó — inkább olyan, mint amikor az ember rájön, hogy amit elveszített, az valaha az övé volt, és ez a tudás egyszerre éget és simogat.A templom nem volt már egész.De a hiányában volt valami szent.Valami, amit csak azok értenek, akik már álltak romok között, és mégis érezték:a lélek néha éppen ott találja meg önmagát, ahol minden más széthullott.A lány lassan felemelte a fejét.Nem volt benne büszkeség, csak egy halk, mély belenyugvás.Az a fajta, amit az ember akkor tanul meg, amikor már nem fél attól, hogy fáj.És a templom — ez a félig elfeledett, félig megmaradt szent hely — visszasuttogta neki: „A csend nem üresség.A csend az, ahol végre meghallod a saját szívedet.”