LÁNY A TEMETŐBEN

LÁNY A TEMETŐBEN---A ány állt a régi kövek között, mintha a csendből lenne szőve.Nem sírt, nem beszélt, csak nézett — úgy, ahogy azok néznek,akik már túl sok mindent elengedtek, és nem maradt más,csak a lélegzet és a hiány.A fák fölé hajoltak, mintha vigyáznák,a szél pedig óvatosan érintette meg a ruháját,mintha tudná, hogy minden érintés fájhat,ha az ember túl sokat veszített.Ott állt, ahol a világ vékonyabb,ahol a múlt még visszaszól,és ahol az ember rájön:a fájdalom nem ellenség,csak egy régi társ, aki néha mellénk ül, és nem kérdez semmit.És mégis volt benne valami szép.Valami halk fény, ami nem a napból jött,hanem belőle — abból, hogy még mindig áll,még mindig él,még mindig képes szeretni azt,amit már nem tarthat meg.A temető nem volt félelmetes.Csak ő volt az, aki tudta:a szépség néha ott születik,ahol a szív a legsebezhetőbb.