AZ ÖZVEGY A TEMETŐBEN

AZ ÖZVEGY A TEMETŐBEN---A régi temető csendjét csak a szél suttogása törte meg. Az öreg fák lombjai között árnyékok táncoltak, mintha a múlt emlékei járnák örök útjukat a sírok között.A fekete fátyol mögött egy magányos alak állt mozdulatlanul. Nem szólt, nem sírt. Tekintete valahol messze járt, túl a mohával benőtt köveken, túl az idő határain. Talán egy elveszett hangot keresett, talán egy régen elnémult nevet.Az ősz már megérintette a világot. A lehulló levelek némán érkeztek a sírok közé, mint megannyi emlékeztető arra, hogy minden földi út egyszer véget ér. De vannak érzések, amelyek nem ismernek sem időt, sem elmúlást.A fekete csipke mögött nemcsak gyász rejtőzött. Rejtőzött benne hűség, emlékezés és egy olyan szeretet, amely túlélte az éveket, a távolságot és még a halált is.A temető csöndje körülölelte, mint egy régi imádság. És miközben a nap utolsó fényei lassan eltűntek a fák között, úgy tűnt, mintha a múlt és a jelen egyetlen pillanatra összeérne.Mert vannak szerelmek, amelyek nem érnek véget a búcsúval.Vannak szívek, amelyek örökké őrzik azt, aki egyszer a világot jelentette számukra. És vannak özvegyek, akik nem a halottakat látogatják a temetőben.Hanem a szeretetet.